„Az embereket te meg hagyod halni”… A halált, amellyel már kisgyerekként megismerkedtem, bevallom, jól viselem. És nem is Csontos János az első szeretett kollégám, akit elveszítettem. De így, ahogy most hullnak a könnyeim, rég nem sirattam meg egyiküket sem. Pedig voltak más, nehezen elfogadható veszteségek is az életemben.
„…napja életünknek / Menten elmúlik nagy hirtelenséggel, / Mint a mondott szót elragadja a szél” – kavarognak az agyamban a 90. zsoltár sorai. A mondott szót, a te mondott szavadat, János, megőrzik a hangszalagok, a tévé, a DVD- és CD-felvételek, és megőrizzük mi, kollégáid, barátaid, ismerőseid az emlékezetünkben.
Megőrzöm az első találkozásunk emlékét is a szerkesztőségben. A Tízes évek című verseskötet dedikált példányát hagytad az asztalomon, és akkor jöttél vissza bemutatkozni, amikor láttad, hogy teljesen belefeledkeztem az olvasásba. „Ahá, egy versbarát” – nevettél a hátam mögött a magad fanyar módján… Idővel megajándékoztál a régebbi és újabb köteteiddel is, rendszert csináltunk abból, hogy nem jössz üres kézzel. És amikor jöttél, felültem az ablakpárkányra, te persze ilyen komolytalanságot nem műveltél, csak szolidan támaszkodtál, és megbeszéltük azt, hogy éppen hányféle dologgal foglalkozol, hogy verset írsz vagy tárcát, vagy filmet forgatsz, vagy a tévéműsorodhoz keresed az újabb témát és hozzá a megfelelő beszélgetőpartnert.
Vezető hír lett belőled, drága János, és könnyek között írom a nekrológodat. Neked, aki az elmúlt két és fél évben alapemberem voltál, ha valakit el kellett siratni. Összeszámolni sem tudom, hány SMS-t küldtem, hiszen sokszor ért utol a napilapszerkesztők rémálma, a váratlan haláleset. És te mindig vállaltad, mindig pontosan, időre, a kért terjedelemben szállítottad az igényes írást, és én csodálkoztam, hogy tudtad mindenkinek az életművét maradéktalanul összefoglalni pontosan annyi karakterben, amennyiben kértem.
S mert elvetélt matematikusok voltunk mindketten (te a matematika–fizika szakot hagytad ott három szemeszter után, én családi sugallatra választottam a mérnöki szakmát az elméleti matematika helyett), sportot űztél abból, hogy egyetlenegy jellel se lépd túl a megbeszélt terjedelmet. Most meg úgy érzem, kajánul áthajolsz a vállam fölött, figyelve, mennyi van még vissza a számodra kijelölt helyből, és vajon képes leszek-e mindazt belesűríteni, amit úgy érzem, el kell rólad mondanom.
Lássuk hát a számokat. Volt tizenöt verseskötet (a Szajnaparti szonetteket szeretem a legjobban, csekélyke franciatudásomat próbálgattam Ditrói Ákos fordításain, és nem lehet véletlen, hogy ez az a köteted, amelyiknek van második kiadása is).
Az első szépirodalmi művedet, amelyik még az első versesköteted előtt jelent meg (Apróza) versszerű kisnovella, interjúk, publicisztikák, tárcák gyűjteménye követte és a Regény, az Angyaldekameron – összesen huszonkét kötet.
Öt színpadi produkció, legutóbbival, a Világegész és töredékkel József Attila születésének 110. évfordulója előtt tisztelegtél, és nemcsak itthon, hanem a határainkon túl is vastaps volt a jutalmad. Maradt utánad tizennégy ismeretterjesztő sorozat és negyvenhat dokumentumfilm, és maradt rengeteg meg nem valósított terv.
És maradt rólad egy monográfia, közös barátunk, Vitéz Feri tollából.
Ő téged az ezredváltó magyar Danténak tart, a kötetnek is ezt a címet adta. Én akkoriban ezt kicsit túlzásnak éreztem, de most, hogy jobban belegondolok, azon túlmenően, hogy majdnem azonos életkorban távoztatok (Dante fél évvel lépte túl az ötvenhat évet, te majd ugyanannyival az ötvenötöt), a te életműved is meglehetősen komplex és ugyanúgy összegzi korunk tudományának, poétikájának, kultúrájának és társadalmának szinte minden aspektusát.
Nem lehet véletlen, hogy ha összeadjuk a fentebb felsorolt műveid számát, a végeredmény alig valamivel több mint száz. Szép kerek szám a száz, ez az örök jelen időben írt Angyaldekameron fejezeteinek a száma is. Vigyázzanak rád mostantól az angyalok, nyugodjál békében!