Soros György neve a világon mindenütt feltűnést kelt. Egyszerre – és gyakran ugyanazok – beszélnek róla úgy, mint elkötelezett demokrata, bőkezű filantróp, csillapíthatatlan étvágyú tőzsdecápa és gátlástalan pénzügyi spekuláns. Újabban viszont valamennyi imént felsorolt jelzőt megelőzi egy: a nagy összeesküvő.
Bár a balliberális sajtó előszeretettel teszi gúny tárgyává a Sorosról szóló leleplezéseket, azt mégiscsak képtelen vitatni, hogy a Magyarországról elszármazott dollármilliárdos az elmúlt harminc-negyven évben a világ legbefolyásosabb embereinek egyikévé nőtte ki magát – nem csekély részben a hozzá kötődő civil szervezetek biztosította lehetőségek kiaknázásával.
A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben még olyan célokat támogatott, mint az apartheid elleni küzdelem Dél-Afrikában, és – ahogy az jól ismert – felkarolta Kelet-Európa ellenzéki mozgalmait is. Ezzel tagadhatatlanul hozzájárult a kommunizmus bukásához, a célja azonban nem merült ki a rendszerváltoztatásban.
MEGLEPŐ RÉSZLETEK DERÜLTEK KI A MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ TŐZSDESPEKULÁNSRÓL
Az amerikai közéleti személyiségeket bemutató írásaiért több díjat is elnyerő publicista Soros-portréja a The New Yorker magazinban jelent meg.
Ő a saját képére akarta, illetve akarja formálni a világot. A Hogyan lettem alapítvány? című memoárjában például úgy vallott erről, hogy gyökértelennek érzi magát, nem tartozik semmilyen közösséghez, s ezért szenvedélyesen foglalkoztatja a nyitott társadalom eszméje. Egy olyan társadalomé, amelyben a magafajta emberek szabadon élhetnek.
Ugyanebben a cikkben elmesélt egy londoni történetet, amit érdemes szó szerint idézni, hiszen sokat elárul arról, hogy a hazugság és a színjáték sosem volt idegen tőle. „Szegény diák voltam, és anyagi támogatásért folyamodtam a Zsidó Közjótékonysági Bizottsághoz.
Elutasítottak, mondván, hogy diákokat nem támogatnak, csak olyan fiatalokat, akiknek van valamilyen szakmájuk. Egyik téli vizsgaidőszakban hordárként dolgoztam a vasútnál, és eltörtem a lábam. Na, gondoltam, itt az alkalom, hogy kisajtoljak egy kis pénzt azokból a csirkefogókból. Ismét elmentem a bizottságba, és hazudtam egyet. (…) Egyszer csak felhagytak a segélyezésemmel, mire küldtem a bizottság elnökének egy szívbe markoló levelet.
Nem fogok éhezni, írtam, de nagyon rosszul esik, hogy egy zsidó képes így bánni egy bajba került társával. Az elnök válaszolt: felajánlotta, hogy minden héten elküldik nekem a pénzt, be sem kell mennem érte. Kegyesen elfogadtam, és jóval azután, hogy a lábamról levették a gipszet, majd autóstoppal elmentem Dél-Franciaországba, tájékoztattam őket, hogy a továbbiakban nem tartok igényt a támogatásra.”
Ahhoz, hogy 1984-ben a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt a Soros Alapítvány Bizottság megkezdhesse hivatalos működését, szintén szükség volt egy kis színjátékra. Meg kellett ugyanis tartania az állami vezetőket abban a hitükbe, miszerint ő egy „jóindulatú, külföldi magyar üzletember”. E ponton érdemes megjegyezni még valamit: a Nyitott Társadalom ösztöndíjasaira saját titkos fegyvereként, olyan befolyásos vagy jó információkkal rendelkező emberekként emlékszik, akik „készséggel és örömmel álltak” a rendelkezésére. Egy ideig – mert a vasfüggöny leomlása után sokan elpártoltak tőle, amikor világossá vált, hogy nemcsak a diktatúrák, hanem a nemzetállamok ellensége is.
Számtalanszor hangoztatott állítása szerint az 1989–1990-es fordulat meglepte. Az addig – mint írta egy helyen – kaotikusan működő szervezeteit professzionális alapítványokká kellett alakítani, ráadásul néhány év alatt a számuk is megsokszorozódott.
Korábban állítólag még személyesen nézte át a Soros-ösztöndíjért benyújtott folyamodványokat, tulajdonképpen egymaga irányította növekvő birodalmát, amiben nagy örömét lelte. A rendszerváltozáskor viszont rájött, hogy bizonyos értelemben világformáló tényező lett belőle. „Az alapítványok birtokában módomban volt istent játszani. Amikor üzleti befektető vagyok, leszállok a földre, és csak egy játékossá válok” – mondta egyik visszaemlékezése alkalmával.
Másutt azt írta: „A hatalom mámorító, és én több hatalomra tettem szert, mint amit valaha is lehetségesnek tartottam”, megint másutt pedig úgy fogalmazott: „Közéleti személyiség lettem, sőt, szinte államférfiként kezdtem szerepelni. Ez a helyzet némileg visszás volt, hiszen nem képviseltem semmilyen államot, de hamar hozzászoktam. Apám, aki átélte az 1917-es forradalmat, azt mondta, hogy forradalmi időkben minden lehetséges, és ez a tanácsa vezérelt.”
Azt, hogy csak az álarc hullt le róla, vagy tényleg a körülmények változtatták meg a XX. század végére Soros Györgyöt, valószínűleg csak ő tudja. Mindenesetre a korábbinál is nagyobb lendülettel igyekezett hatást gyakorolni a posztszovjet térségre. 1994. augusztus 1-jén az Egyesült Államok szenátusa külügyi bizottságának a nemzetközi biztonsággal, a nemzetközi szervezetekkel és az emberi jogokkal foglalkozó albizottsága előtt meglepő szavak hagyták el a száját: „Magyarországon, Lengyelországban és Litvániában nem nyugtalankodom az egykori kommunista pártok új keletű sikerei miatt.
Ezek a pártok ugyanis reformkommunista pártok (…). Újbóli feltűnésük a politikai spektrum kiszélesedésének üdvözlendő jele. Különösen örültem, hogy a nemrég megtartott magyarországi választásokon a választók elutasították a nacionalista vonalat.
A szocialista párt koalíciója a szabad demokratákkal egy jól átgondolt és egyértelműen megfogalmazott reformprogram keretében biztató előjel a jövőre.” Előadásában arra is utalt, hogy a történteket saját sikerének is tartja.
És valóban! A korabeli Soros-évkönyvek tanúsága szerint ekkorra már a balliberális oldal színe-virága Soros támogatottja volt. Az 1998-as választásokon mindazonáltal nem sikerült a hatalomban tartani az MSZP–SZDSZ-koalíciót.
A következő négy évben a Fidesz vezetésével nemzeti és polgári pártok kormányozták az országot, ami szálka volt a birodalom vezetőjének a szemében. Lapunk már beszámolt róla, hogy a Halmai Gábor vezette Soros Alapítvány 2001 derekán a „kedvezőbb kormányzati környezet” kialakításában határozta meg egyik legfontosabb célkitűzését.
Ugyanebben az időben számos híradás foglalkozott azzal, hogy az amerikai milliárdos szervezete megtámogatta például a szocialistákhoz kötődő Politikatörténeti Intézetet, illetve a szabad demokratákhoz köthető liberális egyesületeket. Emellett jelentős összeget, 71 millió forintot fordított az alapítvány választásra buzdító kampányokra.
A pénzt három pályázaton osztották szét, amiből kettőt Geszti Péter cége, az ARC Művészeti Szolgáltató Kft. nyert. Geszti ugyanekkor a szabad demokraták kampányán is dolgozott…
A választási győzelem után a Soros Alapítvány felállította az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (EKINT), amelynek vezetésével az ellenzék jelenlegi államfőjelöltjét, Majtényi Lászlót bízták meg. Emellett – mint mára köztudott – Soros György hatvannál is több, hazánkban működő szervezetet támogat, amivel behálózza az egész magyar közéletet, hogy a saját képére formálhassa Magyarországot.
A jóságos befektető
Ha már a cikkünkben szó volt a megtévesztésről, érdemes felidézni, hogy Soros György a kelet-európai rendszerváltozásokat megelőzően sokszor hangsúlyozta: semmilyen módon nem kíván beavatkozni az egyes országok belügyeibe, még csak üzletelni sem akar a kelet-európai államokban. Az 1990-es évek elején azonban egy budapesti találkozón bejelentette: kénytelen feladni az elveit, mert a posztszovjet térségnek külföldi beruházásokra van szüksége. Ez a „nagylelkűség” vitte rá például, hogy 1997-ben megvásárolja a Szvjazinvesztet, az orosz állami telefonholdingot. Oroszországban egyébként jelentős befolyása volt Borisz Jelcin elnöksége alatt. Legalábbis azzal kérkedett, hogy az egyik kihívóját ő vette rá a visszalépésre. Ukrajnában pedig a Soros Alapítvány 1994-ben Leonyid Kucsma megválasztását támogatta, aki meg is nyerte a júliusi választásokat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy két másik támogatottja, Bill Clinton és Romano Prodi ezekben az években amerikai elnök, illetve olasz miniszterelnök volt, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy Soros a 90-es években nem minden alap nélkül érezhette magát a világ királyának.