Kádár János 1989. április 12-én, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) zárt ülésén tartott utolsó beszédben erőtlen kísérletet tett arra, hogy tisztázza magát, és magyarázattal szolgáljon az 1956-os forradalmat követő bosszúhadjáratra. A magyar történelem példátlanul véres megtorlássorozatát szerinte az tette szükségessé, hogy október „28-tól kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket.”
A november 4-én felálló munkás–paraszt kormány tehát a „szemet szemért, fogat fogért” jegyében járt el. Kádár szavai ugyanakkor jól tükrözik azt a 80-as évek végéig kitartó kommunista felfogást, amelynek lényege, hogy a forradalom és szabadságharc leverése után elítéltek a „népi demokratikus államrend” ellenségei és nagyon gyakran köztörvényes bűnözők voltak.
Arról, hogy hányakra sújtott le a hatalom, a korabeli pártvezetők eltérően emlékeztek. 1985-ben Kádár János egy Mihail Gorbacsovval folytatott megbeszélésen azt mondta, nagyjából 280 embert ítéltek halálra. Nezvál Ferenc viszont – aki a megtorlások idején igazságügyi miniszter és az MSZMP KB tagja volt – valamivel alacsonyabbra, 259-re tette a kivégzettek számát, az internáltakét, börtönbüntetésre ítéletekét pedig tízezer körülire. Az első Kádár-kormány miniszterelnök-helyettese (és szintén KB-tag), Münnich Ferenc viszont legalább 25 ezerre. A rendszerváltozás óta a történészek jellemzően két- és háromszáz között határozták meg a halálra, tíz- és húszezer között pedig a szabadságvesztésre ítéltek számát.
Október 30–31.:
Október 30-án a szovjet kormány nyilatkozatot ad ki, amelyben hajlandónak mutatkozik kivonni katonai alakulatait Budapestről, és kész tárgyalni a szovjet csapatok teljes kivonásáról is. Megjegyzik azonban, hogy Magyarországon ellenforradalmi erők csatlakoztak a dolgozók jogos mozgalmához, akik a földesúri, kapitalista rendszert akarják visszaállítani. Mikojan és Szuszlov magas rangú szovjet vezetők távoznak Budapestről, ám előtte jóváhagyják a magyar kormánynak a többpártrendszer és a semlegesség irányába tett lépéseit.
A budapesti pártbizottság székházát – amelyben a Nagy Imre-kormány tevékenységét ellenző szektás-dogmatikus erők gyűltek össze – ostrom alá veszik a felkelők, s katonai egységek is csatlakoznak hozzájuk. A Nagy Imrével szimpatizáló Mező Imre, a pártbizottság titkára – aki hiába szólította fel előző nap távozásra a keményvonalasokat – két társával együtt fehér zászlóval elindul tárgyalni a felkelőkkel, ám nagy valószínűséggel a székházból lelövik, hiszen a golyók a hátát érik. Corvin közi forradalmárok kórházba szállítják, ám nem tudják az életét megmenteni. Az épületből leadott halálos lövések miatt feldühödött tömeg meglincsel néhányakat a többórás harc után elfoglalt pártház fegyveresei közül. Nyolcvan-száz fő azonban túléli az ostromot, főként a forradalmárok fellépésének köszönhetően. Orvostanhallgatók közben elfoglalják a XI. kerületi pártszékházat, s elesik a kőbányai MDP-székház is. Nagy Imre fél háromkor tartott rádióbeszédében bejelenti az egypártrendszer megszüntetését, illetve hogy a kormányzást az 1948-as koalíciós alapra helyezik. A nap folyamán sorra újjáalakulnak a történelmi pártok a kisgazdáktól a szociáldemokratákig. Nagy Imre megbízza a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, illetve vezetőjét, Király Bélát az új rendvédelmi erők megszervezésével. Este tízkor a kabinet megbízásából a honvédség rétsági alakulata Pallavicini (Pálinkás) őrnagy vezetésével kiszabadítja Mindszenty József hercegprímást fogságából. A miniszterelnök hivatalosan is rehabilitálja a bíborost.
Az egyik első független becslést Rainer M. János kísérelte meg 1987-ben, még Fényes Elek álnéven. A Beszélőben közölt dolgozatában igazságügyi statisztikai adatokat idézve arra jutott, hogy „a megtorlás első két évében az összes elítéléseken belül igen magas az államellenes bűncselekményekkel vádoltak aránya, kb. 15 százalék. »Normális« körülmények között ez az arány elenyésző: 1965-ben például 0,5 százalék, 1966-ban 0,8 százalék. […] 1957–59-ben több mint 18 ezer főt ítéltek el a törvény által politikainak minősített bűnökért, és ebből 12 és fél ezernél többre tehető a forradalomban való részvételért elítéltek száma.” Ugyanebben a tanulmányban úgy vélte „Az 1956-os ügyekben bírói ítélet alapján kivégzettek végső száma igen óvatos becsléssel 320-360 főre tehető”. Arra is felhívta a figyelmet, hogy „– elsősorban a népbírósági tanácsok – igyekeztek minél több köztörvényes cselekményben elmarasztalni a vádlottakat. […] Több felkelőt »meg nem határozható számú gyilkosság kísérlete« címén (is) elítéltek.” A leggyakoribb járulékos bűncselekmény a Rainer által vizsgált esetekben a fegyverrejtegetés volt, amit meglehetősen könnyű lehetett rásütni a felkelőkre.
Az ’56-ot követő megtorlás során kivégzettek névsora egyébként 1988-ban jelent meg először nyomtatásban. Ezt különböző változatok más-más terjedelemben követték. Az egyik legismertebb ezek közül a Gosztonyi Péter Föltámadott a tenger… 1956 című kötetének melléklete. A bizonytalanság, az eltérések forrása, hogy helyenként – az adatok pontatlansága, nehéz hozzáférhetősége miatt – összemosódtak a bosszúhadjárat áldozatai a köztörvényes bűncselekmények elkövetése miatt halálra ítéltekkel.
A kilencvenes évek derekán az 1956-os Intézet végül a periratok áttekintésével 229 főben jelölte meg a politikai áldozatok számát. De az áldozatok közé sorolhatjuk azt a több mint tízezer embert, akit 1956 telétől kezdődően internáltak, kilakoltattak, megfosztottak állásától, vagy aki az ország elhagyására kényszerült. Utóbbiak körülbelül 200 ezren voltak. Horváth Miklós történész megpróbálta összegezni a forradalom és szabadságharc fegyveres összecsapásainak mérlegét is. Az adatai szerint a harcokban 2346-an estek el: többségük a fővárosban (1847) és harmadannyian vidéken (596). A sebesültek száma megközelíti a húszezret.
Kit terhel mindezért a felelősség? Szintén Horváth Miklós írta meg, hogy az MSZMP vezetése központi irányító szerepet töltött be. A KB és a Politikai Bizottság felállított egy operatív testületet, amely közvetlen hatást gyakorolhatott az elszámoltatás menetére. Biszku Béla belügyminiszter, Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter, Szénási Géza legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Domokos József tagjai voltak a testületnek, s így felelősei is az 1956 októberét követő terrornak.
A bosszú jogalapját egy sor törvényerejű rendelettel teremtették meg.
E jogszabályokat az elnöki tanács hozta, az országgyűlésnek nem volt beleszólása a megalkotásukba. Az 1956. évi 22. törvényerejű rendelet egyszerűsítette a büntetőeljárást, lehetővé tette, hogy az emberölés, rablás, lőfegyverrel való visszaélés vélt, illetve valós elkövetőit vádirat nélkül bíróság elé állítsák. Az 1956. évi 28. és 32. törvényerejű rendelet vezette be a rögtönítélő bíráskodást emberölés, rablás és fosztogatás, lőfegyverrel, lőszerrel, robbanóanyaggal való visszaélés, gyújtogatás, szabotázs esetén. Szintén a statáriális bíráskodással foglalkozott a 6/1956. kormányrendelet, amely 72 órában szabta meg a tárgyalás időkorlátját, kizárta a nyilvánosságot, és megállapította a végrehajtás rendjét. E fórumok működését Kahler Frigyes vizsgálta részleteiben, s mint megállapította: 513 vádlott ellen jártak el, közülük 405-öt elítéltek, 70-et halálra, zömüket 10-15 évre és alig tizedüket 5-10 évre.
Az 1957. évi 4. törvényerejű rendelet a gyorsított büntetőeljárás szabályait tartalmazta, és külön tanácsokat hozott létre. Hatáskörében az államrend elleni szervezkedés, a lázítás, a hűtlenség és más bűncselekmények tartoztak. Végül pedig az 1957. évi 25. és 34. törvényerejű rendelet létrehozta a népbírósági tanácsokat megyei szinten és a Legfelsőbb Bíróság (LB) mellett. Az LB népbírósági tanács egy hivatásos bíróból és négy ülnökből állt, a népbírákat az MSZMP Intéző Bizottsága választotta. A fővárosi és megyei tanácsokban egy hivatásos bíró és két népbíró ülnökölt.
A hatalom, mint arra már fentebb is utaltunk, a köztörvényesítéssel igyekezett elfedni valódi szándékát, azaz a véres megtorlást jogos bosszúnak, a közveszélyes bűnözők elleni kemény fellépésnek igyekezett beállítani.
A Veritas Történetkutató Intézet egyik idei konferenciáján erről is szó esett. Zinner Tibor jogtörténész rámutatott, hogy a kíméletlen kádárista megtorlógépezet 1956. november 4-én szinte azonnal beindult, s nem ért véget a „magyar kérdés” ENSZ-napirendről való levétele érdekében, nemzetközi nyomásra meghirdetett 1963-as, úgynevezett általános amnesztiával sem. Mint elmondta, még a 70-es években is börtönben tartottak forradalmárokat, mondván, ők köztörvényes bűnözők. A rendszer másként is igyekezett befeketíteni a forradalmárokat. Mivel a fogvatartottak, jogfosztottak több mint 80 százaléka munkás- és parasztszármazású volt, ezért belőlük munkanélkülit „csináltak”, és lumpenelemként jelenítették meg őket a nyilvánosság előtt.
Szakolczai Attila pedig egy tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy esetenként valódi bűnözőket kevertek a felkelők ellen folytatott perekbe. Mint megállapította: „fontosnak tartották a hatóságok annak bizonyítását, hogy tisztességes ember csak elvétve került – megtévesztettként – az »ellenforradalmárok bandájába«. Mivel nem sikerült osztályellenségekkel, megrögzött politikai bűnözőkkel – egyben a levert forradalom vezető gárdájával – feltölteni a börtönöket, így köztörvényes bűnözőkkel helyettesítették őket. A köztörvényes vagy népellenes bűncselekménnyel vádolt személyekről azután megpróbáltak kideríteni valamit, ami kapcsolható volt – bármilyen önkényesen vagy véletlenszerűen is – a forradalomhoz, és az illetőt bele lehetett építeni valamely ’56-os perbe, rámutatva: íme, kikből verbuválódott az »ellenforradalom« tábora«.” Külön vizsgálatot igényel még – s ezt Zinner Tibor és Szakolczai Attila is jelezte – a Horthy-rendszer volt adminisztrációjának és rendvédelmi szerveinek tagjai ellen indított hajtóvadászat, hiszen ’56 után többüket „elővették”.
A köztörvényesítésre, a besározásra egyébként kiváló példával szolgál az ’56-os forradalom és szabadságharc két ikonikussá vált személyiségének, Mansfeld Péternek és Tóth Ilonának a sorsa. A Mansfeld Péter elleni vádak a következők voltak: népi demokratikus államrend vagy népköztársaság elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés, robbanóanyag rejtegetése, fegyver- és lőszerrejtegetés, lopás, gyilkosságra való szövetkezés, rablás, hatósági közeg elleni erőszak, személyes szabadság megsértése, fogolyszökés, veszélyeztetés. Első fokon ezért életfogytiglanra, másodfokon, 1958 tavaszán, mint az államrend javíthatatlan ellenségét és megrögzött bűnözőt, halálra ítélték. Figyelemre méltó egyébként, hogy a periratban nemcsak stiklijeit, kisebb lopásait róják fel neki, hanem azt is, hogy „a börtönélmények hatására lett a kommunista rendszer elszánt ellensége”.
Tóth Ilona pere egy évvel korábban, 1957 februárjában kezdődött, s a hatalom kezdettől propagandacélokra használta fel, ezért a sajtót is beengedte a tárgyalásra. A híradásokban „az elvetemült ellenforradalmárok elleni perként” tüntették fel a 24 éves orvostanhallgató és társai ügyét. Mint ismert, a vád szerint 1956. november 18-án két társával, Gyöngyösi Miklóssal és Gönczi Ferenccel együtt „bestiális kegyetlenséggel” megölték Kollár Istvánt, mivel államvédelmisnek hitték.
Mielőtt a bíróság elé álltak, a három vádlottat kellően „megdolgozták”, így részletes, önmagukra nézve terhelő vallomást tettek, amivel igazolták a kommunisták koncepcióját, miszerint a forradalom résztvevői mindenre elszánt bűnözők voltak. A hatóságoknak kapóra jött, hogy Gyöngyösi múltja nem volt makulátlan – könnyű volt tehát kijátszani a „megrögzött bűnöző” kártyát. Tóth Ilonáék emberölési ügyét ugyanakkor összemosták Obersovszky Gyuláéval. Emögött nyilvánvalóan az a szándék húzódott meg, hogy a nőtüntetés szervezésében részt vevő, illetve szórólapokat terjesztő, korábban lapot szerkesztő Obersovszky tevékenységét veszélyesebbnek láttassák a ténylegesnél. Tóth Ilonát halálra ítélték és kivégezték. Obersovszkyt első fokon csak izgatásért marasztalták el, amiért négy évet kapott. A Legfelsőbb Bíróság az államrend ellen irányuló szervezkedés vádjával halálra ítélte, amit végül életfogytiglanra változtattak.
Azt, hogy a Kádár-kor igazságszolgáltatásának 1956 kapcsán egyedüli célja a bosszú volt, Domokos József legfelsőbb bírósági elnök már az 1957. március 28-i országos bírói értekezleten világossá tette, amikor kijelentette: „Elvtársak! Mi a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük.”