– Hajnali ötkor kelünk én és a fiam, Charley, majd erős kávét iszunk, és leautózunk a hegyről a szállodához. Lágytojást főzünk, előkészítjük a kávégépeket, forró vízbe kerül a virsli, besegítünk a szakácsoknak az omlett készítésébe, a hidegtálat szervírozzuk, sajtot és rozskenyeret szeletelünk.
Hattól tízig odafigyelünk a svédasztalos reggelire érkező osztrák, német, magyar vendégekre, és ha angolul kell beszélnünk, az sem probléma, hiszen brit állampolgárok vagyunk – mondja a hangulatos, osztrák határhoz közeli magyar városka egyik szállodájának kávézójában Sally, aki Londonban született, ám hét éve Magyarországon találta meg álmai vidékét. Tizenegyig tart a munkaideje, leszedik az asztalokat, mosogatógépbe kerülnek a csészék, lapostányérok és evőeszközök.
A hölgy a hét éve rendszeresen vett szombathelyi magyaróráknak köszönhetően – bár hosszasan keresi a szavakat, mondatokat – már ki tudja fejezni magát magyarul.
– Bár a hét minden napján reggeliztetünk, ez ideális állás a számunkra – vélekedik. Sally műszak után többnyire hazaautózik, mert várja nagy, háromezer négyzetméteres kertje barack- és almafákkal, szőlővel betelepítve. Azt vallja: nem stresszes az élete, sőt minden napja nyaralás. Boldog minálunk.
Sally Bristolban élt, s katonatiszt férjével közösen a brit hadsereg egységei-nél dolgozott, ő maga polgári beosztásban szakácsként Németországban, Cipruson, majd a Dél-Amerika partjaitól félezer kilométerre az Atlanti-óceánban fekvő, angol fennhatóságú Falkland-szigeteken, Stanley-ben. Felejthetetlen élmény volt számára, amint a katonai helikopterről megnézhette a királypingvinek kolóniáit, mondja nagyot nevetve.
Csak vázlatokban rajzolom fel életútját, rögtön meg is kérdezve, hogy miért Magyarországot választotta végleges „állomáshelyének”. A következő magyarázatot adja: édesapja Magyarországról disszidált 1956-ban, s Nagy-Britanniában telepedett le. Angol anyja igyekezett magyar ételeket főzni, de nem tanították magyar nyelvre, s az apja sem beszélt hozzá az anyanyelvén. Bár angol környezetben nőtt fel, gyermekkorában többször nyaralt Magyarországon.
A világot látott hölgynek az ezredfordulót követően nem tetszett a brit hétköznapi élet, sem a politika, például az, hogy a brit kormány több lehetőséget és pénzt biztosít a bevándorlóknak, mint állampolgárainak.
Ekkor vetődött fel benne, hogy akár Magyarországon is élhetne. Már felnőttként elkezdett járni a bristoli magyar iskola heti egy-egy órás nyelvtanfolyamára, majd 2011-ben, a stabil közbiztonságot látva, Magyarországra költözött, s nem mellesleg a felmenője révén 2013-ban állampolgárságot is kapott.
Tetszik neki, hogy a magyarok szinte egyedi álláspontot képviselnek az Európai Unióban a népvándorlás kérdésében, s Orbán Viktor miniszterelnök karakteres, mi több, véleményformáló politikus. Bár Sally angol, s németül is jól beszél, mégsem érdekli az Ausztriában elhelyezkedés lehetősége. Azt mondja, megtalálta a paradicsomot, s nincs anyagilag ráutalva arra, hogy munkába járva két ország között ingázzon.
Két fia él itt Magyarországon. Charley huszonhét éves, nem beszél magyarul, de vele dolgozik a szállodában. A tizennyolc éves fia, Lewis már tökéletesen beszéli a nyelvünket, hiszen itt kezdte az iskoláit. Ő most éppen Siófokon táborozik Sally barátnőjénél.
Van egy harmadik fia is, a középső, a huszonnégy éves Harry, aki ugyan még Angliában él és kamionsofőrként keresi a kenyerét, de már kinézett magának egy kis házat a magyar városkában. Nagy-Britanniáról, Bristolról szólva azt mondja, már itt van a haza, s nem ott. Öt évvel ezelőtt járt kint utoljára, amikor egy közeli rokona esküvőjére ment.
Sally angol férje nevét vette fel, de ha a lánykori nevét nézzük, az is sváb beütésű, nem árulkodik a magyar gyökereiről. Édesapja, mióta lánya itt él, minden év szeptemberében Magyarországra utazik, segít a szüretelésben és a gesztenyefák termésének leszedésében. A jelentős tételt a velemi gesztenyenapokon adják el.
Fizetünk, majd leszedi előlünk az asztalról a csészéket az egyik kolléganője. „Szervusz, Ildi, Szervusz, Sally!” – mondják egymásnak. Nos, Ildikó is mellékúton került ebbe a nyugat-dunántúli városkába, annak patinás szállodájába. Sarkadi születésű, aki Gyulán nőtt fel. Az éppen négyszázötven kilométerre található innen.
– Anyukám egy vöröshagymát sem engedett meghámozni, de a bejglitől a kakaós csigáig mindent megcsinálok. Híres vagyok a konyhaművészetemről, „hú, hugi, te ezt hogy csinálod?” – gyakran hívnak fel ezzel a kérdéssel a barátnőim.
A sarkadi cukorgyárban a melaszt szedte a gépből, a hetedik munkafolyamatnál már cukrot kapott, s vitte a laborba. Három műszakban dolgozott, volt jövőképe, de aztán a gyár az uniós kvóta kihirdetését követően bezárt, s nemcsak a dolgozók, hanem a földjei-ken cukorrépa termesztésére szerződött emberek ezrei is jövedelem nélkül maradtak.
Előbb egy gyulai presszóban dolgozott, majd 23 évesen a fővárosba költözött, és tizenhárom évig dolgozott pénztárosként fővárosi élelmiszerboltokban. Az unokahúga egy párkapcsolat miatt költözött ide, a nyugati országrész kisvárosába, azóta hívta, hogy nénikém, költözzél te is ide. Még fél éve sincs, hogy váltott.
– Ausztria szele érezhető. Nyugodt a légkör. A szálloda vezetése tudja, hogy nem csak ostorral lehet eredményt elérni. Volt nekem olyan munkaadóm, hogy ha nyolc óra előtt két perccel érkeztem meg, azt mondta, hogy késtem, mert nyolckor már átöltözve kell a munkába állni – eleveníti fel a múltját Ildikó. Aztán elképedt ábrázattal fordul hozzám.
– Ez a paradicsom! Képzelje el, vannak itt az utcákon becsületkasszák. Gondolja el, hogy nem viszik el a virágokat, gyümölcsöket fizetés nélkül, és nem lopják el még a perselyt sem!
Egy világos színű pianínó található a hatalmas hallban. „Utazó tizenkettő kettő, lakó huszonnyolc” – adja ki valaki az utasításokat a szobaasszonyoknak. És elindul a szürke köpenyes személyzet az emeletek felé. Máshogy takarítanak a vendégek távozásakor, és máshogy a lakott szobákban, ahol nem rakták ki a kilincsre a „ne zavarjanak” feliratú táblácskákat.
Ötvenszobás szálloda folyamatos telt házzal, soknyelvű kiszolgálással, jakuzzival, sókabinnal. És az sem elhanyagolható, hogy az angol-magyar alkalmazottak itt nyugalomban dolgozhatnak, biztonságban élhetnek.