– Jöjjön velem, megmutatom, hol van Ági néni! – fogja meg a kezemet egy nyolc év körüli kisfiú a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon udvarán, miután kollégámmal kiszállunk az autóból. Az intézmény három éve az egykor szebb napokat látott Stubenberg-kastélyban kapott helyet, amelynek egyes részei meglehetősen romos állapotban vannak. Reményt keltő azonban, hogy felújítási munkálatok zajlanak. A telek másik részén egy akár focizásra is alkalmas, hatalmas füves területet látni, ahol most is kisgyermekek játszanak.
Ahogy haladunk az alagsori helyiség felé, Milán elmondja, hogy az összes testvére – két nővére, öccse és kishúga – az intézményben lelt otthonra: négyen három éve jöttek Székelyhídra, míg a 14 hónapos Stefániát tavaly nyáron, születése után fogadták be. Miközben a kisfiú mesél, olyan erővel szorítja a kezem, mintha soha nem akarná elengedni. Amikor azonban leérünk az ebédlőbe, és megpillantjuk Kovács Ágnest, mindenki Ági nénijét, akkor Milán megtorpan, majd a dolgára megy.
Mielőtt az otthon vezetőjével asztalhoz ülnénk, a gyerekek Ági néni kérésére egy emberként jelentkeznek szolgálatra, és segítenek kipakolni a Székelyhídra hozott adományokat. Vidáman, arcukon jól látható izgalommal veszik kézbe a csomagokat, majd eltűnnek a hatalmas épületben. Bár láthatóan nagyon kíváncsiak, hogy mit rejtenek a zsákok és táskák, azok tartalmához nem nyúlnak. A dolog végeztével Ági néni hosszú visszaemlékezésbe kezd arról, miként csatlakozott a Dévai Szent Ferenc Alapítvány önfeláldozó csapatához. – A parajdi sóbányában dolgoztam üzletvezetőként, ahol tizenegy éve felkeresett Böjte Csaba testvér. Azt kérte tőlem, hogy gyűjtsünk össze nehéz sorsú gyermekeket, és indítsunk el egy napközit, ahol dél és este hat óra között segítsünk a rászorulóknak. Február 13-án térden felül érő hóban, az egyéves kislányommal a nyakamban indultam el felkutatni a gyermekeket, nem ment könnyen, de sikerült. A helyi általános iskolában kaptunk helyet és indítottuk el a napközit – mondja az otthon vezetője.
Romos házból napközi
Két évre rá Csaba testvér újabb kéréssel állt elő: megvett egy korábban romák lakta házat, és azt mondta Ági néninek, hogy merjen nagyot álmodni. – Július 25-öt írtunk, így eleinte nem hittem abban, hogy szeptember 15-re, a romániai tanévkezdésre készen leszünk. Aztán megjelentek a kétlábú angyalok, összetettük a téglákat, a környéken járó jóisten pedig küldte a maltert. Nagyon keményen dolgoztunk heteken keresztül, de sikerült, és szeptember 15-re húsz gyermeknek meleg leves volt az asztalon. Beindult a munka, és csakhamar jöttek az eredmények. A korábban bukdácsoló gyermekek egyre jobb jegyeket hoztak az iskolából, végül már a falak elismerő oklevelekkel voltak kidíszítve – mondja büszkén az asszony.
A történtek után nem meglepő, hogy Csaba testvér hamarosan újra álmodott, amiben Ágnesnek még komolyabb szerepet szánt. – Három éve az atya megtudta, hogy a férjem nyugdíjba ment, és közölte velem, hogy egy kastélyt talált nekünk. Csaba testvér beültetett az autójába és elhozott ide 2013 októberében. Ismét azzal hagyott itt az udvaron, hogy merjek nagyot álmodni. Kicsit megijedtem, aztán elkezdtem fohászkodni a jóistenhez, hogy fogjunk össze, mert másképp nem jutunk előre. Nem mondtam igent Csaba testvérnek, mégis három éve itt vagyok. Ahogy mondani szoktam: egyszer mentem férjhez, de másodjára is megházasodtam – hangsúlyozza Ági néni, aki a felkérés után – férjével és két gyermekével – munkához látott a kastélyban.
Kétlábú angyalok
Vállalásában sohasem volt egyedül, ahogy ő fogalmaz, azóta is kapja az égi segítséget, és mindig jönnek a jó emberek. Szavai szerint a kapu is azért van mindig nyitva, hogy a kétlábú angyalok bármikor betérhessenek. – Az otthon három éve tíz gyermekkel kezdte meg működését, egyeseket mi gyűjtöttünk össze a környékről, másokat a szüleik hoztak be, mert nem tudták nevelni a csemetéiket. Először mindent nekem kellett csinálni, egyszerre voltam szakács, nevelő, karbantartó, takarítónő, könyvelő és pszichológus is. Amit nem tudtam, azt megtanultam. Ma könnyebb a dolgunk, mert ugyan 21 gyermek lakik az otthonban, és van harminc napközisünk is, de segítség is mindig érkezik – mondja Ági néni.
A szakember kitér arra is, hogy ha egy gyermek megérkezik az otthonba, akkor újraindítják az életét. Megmosdatják, és ha kell, akkor megszabadítják a tetvektől. – A sárba dobott követ megtisztítjuk, és addig csiszoljuk, amíg ékes gyémánt lesz belőle gyűrűbe. Ehhez leginkább jó szó, mosoly és ölelés kell a gyermekeknek. Sokan analfabétaként érkeznek hozzánk, de egy év leforgása alatt az iskolában nemegyszer a legjobbak közé emelkednek az osztályaikban. Ilyenkor ujjong a szívem – fejti ki a Gyermek Jézus Otthon vezetője. Az intézményben nemcsak az a cél, hogy jó tanulókat neveljenek a gyerekekből, hanem az is, hogy remek embereket, leendő jó édesapákat és édesanyákat faragjanak belőlük. – Elvetjük a magokat, a nap süt, a nevelők öntöznek, és jön a hajtás. S ha a jóisten segedelme is ott van, akkor később betakaríthatjuk a gyümölcsöt – él természeti hasonlattal Kovács Ágnes, aki leterheltsége ellenére egyetemre jár, és szociális asszisztensnek tanul.
Javuló eredmények
S hogy a gyerekek mennyire hálásak a segítségért, arra a vakáció a legjobb példa. Nyáron, amikor megkérdezték őket, hogy ki szeretne hazalátogatni, mindenki maradni akart. Együtt az új családjával. Nem csoda, hogy folyamatosan hoznak be gyerekeket az otthonba, ahol a munkálatok végeztével akár ötven lakót is tudnak majd fogadni. – Legutóbb, szeptember 5-én Dávid érkezett, neki két testvére is itt van, ami nem rendkívüli. A házban egy egyke van, a többiek ketten, hárman, négyen vagy éppen öten vannak testvérek – fűzi hozzá az otthon vezetője.
Utóbbiak a Móricz gyerekek, közülük a legfiatalabb, a már említett Stefánia tavaly augusztus 20-án született – innen is kapta a nevét –, a legidősebb pedig Krisztina, aki hamarosan betölti a tizenhetet. Amikor idekerült, szinte mindenből bukásra állt, most ott tart, hogy főiskolán szeretne továbbtanulni, és erre minden esélye meg is van. – Először Böjte Csaba érmihályfalvai napközi otthonában voltunk, de tudva az otthoni körülményeinket ő azt mondta, hogy jobb lenne nekünk egy otthonban. Anyukám azonban nem engedte, hogy elköltözzünk, míg végül csak az utolsó pillanatban szóltam neki, akkor, amikor már jöttek értünk. Amióta itt vagyunk, nagyon sokat javultak a tanulmányi eredményeim, több tanárom néhány hónap után nem ismert rám. Érettségi után óvónőnek szeretnék továbbtanulni, és új életet szeretnék kezdeni. A házzal azonban mindig is tartani fogom a kapcsolatot, mert nekem az életet jelenti, ez a családom – mondja már mosolyogva Krisztina.
Elmúlt a babafóbia
Az otthonban Ági néni munkáját többen is segítik: a férje mellett szakács, nevelők és önkéntesek. Utóbbiak közül Plank Ádám szeptember 7-én érkezett Székelyhídra, és december végéig biztosan marad. – Közgazdász vagyok, mesterszakon jártam az egyetemre, és gazdaságpolitikai elemzőként dolgoztam, amikor úgy éreztem, hogy legalábbis egy időre ki kell szállni. Barátokon keresztül találtam a székelyhídi házra, és a karrieremet, az anyagilag jobb életemet félredobva idejöttem. Aki önkéntesként vállalja az itteni munkát, annak őrültnek kell lennie, de egy őrült világban csak az őrültek normálisak – jegyzi meg nevetve Ádám. A fiatalember szerint hasznos volt elvállalnia az önkéntes munkát, többek között azért, mert megtalálhatta a saját útját. – Otthon minden nap agyaltam, hogy merre tovább, de erre itt nincs idő, mégis a legjobb gondolatok születnek meg. Másrészt egy ilyen helyen a saját – ma már tudom, hogy kicsi – problémáim eltörpülnek. Idebent erősödött a kitartásom és a hitem, emellett elmúlt a kisbabafóbiám. Ma már napi két órát töltök a picikkel: a 8 hónapos Ritával és a 14 hónapos Stefániával – mondja Ádám büszkén.
Rabul ejtő ragaszkodás
A szintén közgazdász végzettségű Fritz Roland is ki akart szállni a mókuskerékből. – Áprilisban hagytam ott a munkahelyemet, akkor édesanyám felvetette, hogy jöjjek el a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz önkéntesnek. Mivel mindig is szerettem gyermekekkel foglalkozni, sok tábort is szerveztem nekik, elfogadtam a javaslatot, és májusban elmentem Dévára segíteni. Székelyhídon szeptember óta vagyok, és egy évet biztosan maradok itt nevelőként. Minden feladatot szívesen vállalok, most éppen a raktárakat szeretném rendbe rakni – hangsúlyozza Roland, aki a fárasztó munkát szintén pozitívumként éli meg, mivel lelkileg teljesen feltöltődött.
Közben helyi idő szerint elmúlt négy óra, kezdődik a tanulás, a gyerekek egymás után érkeznek a közös foglalkozásra. Egyikük, egy gyimesközéploki csángó kisfiú, Suciu Balázs, talán még a többieknél is szorgalmasabban tanul. – Matek-informatikus vagy mérnök szeretnék lenni – mondja büszkén a kisfiú, aki Ági néni szerint remek mesemondó is. Éppen országos versenyre készül.
Az, hogy a gyerekek ragaszkodása mennyire erős, búcsúzáskor derül ki igazán. Többen, így Milán és öccse, Lalika is másodpercekig szorítanak magukhoz, és már-már zavarba ejtően osztják a puszikat. A belőlük áradó szeretet határtalan.