- A Szövetséges Ellenőrző Bizottságot vezető szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt
- A kitelepítésről a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette magyar kormány 1945. december 22-i ülésén határozott, a rendelet december 29-én jelent meg
- A németek kitelepítését az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet törölte el, bár a német kisebbség helyzete nem sokat javult
- Az Országgyűlés 2012. december 10-én hivatalos emléknappá nyilvánította január 19-ét
A kitelepítés ügyét a nácik által lerohant Lengyelországban és Csehszlovákiában a helyi kormányra, a Harmadik Birodalommal szakítani nem tudó Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták.
A kérdés megosztotta a haza közvéleményt és a politikai vezetőket is, ám végül a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését a földosztással összefüggő telepítési igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.
A magyar kormány májusban szóbeli jegyzékben 200-250 ezer németnek a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítéséhez kérte a Szovjetunió jóváhagyását.
A SZEB-et vezető szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt, amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásokról, ezek félmillió ember kitelepítését tették lehetővé.
A kitelepítésről végül a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette magyar kormány 1945. december 22-i ülésén határozott, a rendelet december 29-én jelent meg. Ez a hazai német kisebbség kollektív felelősségén alapult, és kitelepítési oknak tekintette,
ha valaki magát az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta, ami fontosabbnak minősült még a háborús bűnösségnél és az SS-tagságnál is.
Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberében szerveződő Volksbundnak, illetve „bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket”.
A rendelet végrehajtási utasítása 1946. január 15-én jelent meg, e szerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről egy bizottság kénye-kedve szerint dönthetett. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.
A Volksbund megosztott szervezet volt, amelybe sokan csak kényszerből léptek be, a katonai sorozások pedig sokakat egyenesen elrettentettek tőle. A szervezettség tehát nagy részben formális volt, így a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetés mindenképpen igazságtalannak minősíthető. A kitelepítés ellen tiltakozott, illetve felemelte szavát mások mellett Bibó István, Mindszenty hercegprímás, illetve a Szociáldemokrata Párt.
A kitelepítés 1946. január 19-én kezdődött, az első vonat Budaörsről indult. Az első hullám a Budapest környéki falvak német lakóit érintette, majd a Dunántúl és a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl következett.
A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, eddig az időpontig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe szállítottak, az elmenekültekkel együtt 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma. Magyarországról a Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el, ahol harmaduk elpusztult a munkatáborokban.
Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire tehető. Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949. évi népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.
A németek kitelepítését az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet törölte el,
biztosítva a német nemzetiségű lakosságnak az állampolgári jogokat, megszüntetve a lakóhely megválasztására és a munkavállalásra vonatkozó korlátozásokat.
A német kisebbség helyzete nem sokat javult, többségüket az ötvenes években „hazaárulóként” és „osztályellenségként” a Hortobágyra, kényszermunkára küldték, a német iskolákat bezárták, a „fasisztának” minősített német nyelvet az iskolai oktatásból is kizárták.
A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.
Az 1993-ban megszületett nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. A rendszerváltás óta Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről,
Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke 2007-ben a magyarországi németek elüldözésének 60. évfordulójára szervezett nemzetközi konferencián a Parlamentben bocsánatot kért a németek kitelepítéséért.
Az Országgyűlés 2012. december 10-én hivatalos emléknappá nyilvánította január 19-ét. A 2014-ben megválasztott Országgyűlésbe a többi hazai nemzetiség mellett a német is szószólót delegálhatott.
Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről, az elmúlt években számos helyen avattak emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Az egyik legismertebb, az Országos német elűzetési emlékmű a budaörsi Ó-temetőben, Magyarország legnagyobb egybefüggő német nemzetiségi sírkertjében található.
A Volksbund megosztott szervezet volt, amelybe sokan csak kényszerből léptek be, a katonai sorozások pedig sokakat egyenesen elrettentettek tőle. A szervezettség tehát nagy részben formális volt, így a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetés mindenképpen igazságtalannak minősíthető. A kitelepítés ellen tiltakozott, illetve felemelte szavát mások mellett Bibó István, Mindszenty hercegprímás, illetve a Szociáldemokrata Párt.