Mióta kitört a hiszti, hogy a Filmhéten nem mutatják be a Kojot című magyar filmet, de a youtube-on meg lehet nézni, százezren kattintottak rá. Korábban a moziban néhány ezren ha látták, most viszont százezren tudnak róla, hogy van ilyen film.
Érdemes volt elhinteni az alkotásról, hogy „döbbenetes képet fest a mai magyar valóságról”, „nem lehet nem észre venni a hasonlóságot a film egyik központi alakja és Mészáros Lőrinc nagyvállalkozó között”, és tulajdonképpen ennyi most elég, hogy beszéljünk egy amúgy nem különösebben jelentős mozifilmről. (Amúgy Mészáros nevét bedobni csupán marketingfogás, hiszen a film gátlástalan vállalkozója annyira tipikus figura, hogy bárkit bele lehet látni.)
A Kojot egyébként egyáltalán nem rossz alkotás, bár a magyar filmművészet meglett volna nélküle. Jellemzik az elsőfilmes túltolások meg az öncélú „magyarfilmtől” való elszakadás és a történetmesélés üdvözlendő szándéka, ám a rezsim kíméletlen ábrázolása – ha egyáltalán cél volt – gyermeteg.
Ha majd Kostyál Márk rendező beéri kevesebbel a több helyet, fog jobb filmeket is forgatni. A film suttyó brutalitása kellőképpen trendi ahhoz, hogy megnézzük, de két órán keresztül már rendkívül nyomasztóvá válik. A képernyőn kifreccsenő vér olyan, mint heavy metalban a torzított gitár: jól szól meg minden, de önmagában kevés.
Talán épp ezért a végére már az erőszak is Bud Spencerbe hajlik, a hazai rendszerkritika után pedig Nyugat-Európa is kap egyet a pajszerrel: fekete-afrikai migráns svédek nyomulnak rá az ősi családi birtokokra. A Kojotról ennél többet nem is mondhatunk, hiszen rendezője közéleti síkra vitte művét, így innentől kezdve minden a filmmel kapcsolatos észrevétel politikai megnyilvánulás.
Akik a NER-es nyomulást látják benne, azok az egekig magasztalják mint nagyon bátor, tükröt tartó, fricskát mutató rendezést, amelyet a hatalom észak-koreai módon el akar hallgattatni. Mások pedig nemzetárulásként értelmezik a film állítólagos társadalomkritikáját.
Nagyjából egyikről sincs szó, csak ügyes marketingfogásról, amely százezer kattintást eredményezett és tizenöt perc politikai hírnevet a rendezőnek.