A baloldal a jelek szerint már semminek sem tud örülni. Itt van egy remek magyar rövidfilm, amely Oscar-díjat nyert, ráadásul mélyebb mondanivalóját tekintve akár a szociálisan érzékeny liberálisok is magukénak érezhetnék, hiszen a kirekesztésről, a megalázásról szól, majd csattanóként a közösség összetartóereje legyőz minden akadályt. Azonban valamiért ez nem tetszett a 444.hu újságírójának, anarkinak (ő maga írja kisbetűvel az álnevét), talán pont azért, mert a jobboldali érzületű embereknek tetszett. Ha a jobboldali sajtó írt volna erről a filmről rossz kritikát – eszünkbe sem jutott -, akkor gyanítom, hogy kedves anarki a fellegekig magasztalta volna.
Kritikája ráadásul sántít, bár ezt ő maga is érezhette, ugyanis írása végén magyarázkodik, hogy tulajdonképpen ez egy rövidfilm, amiben nem igazán adódik tér és idő a karakterek kibontására, de azért előtte olyanokat ír, hogy „a karakterek sablonosak, részlettelenek, mélység bennük annyi, mint pocsolyában az iskolaudvaron”. Ezt kikérem magamnak a színészek nevében, ugyanis az Erika nénit alakító Szamosi Zsófia ragyogóan alakítja a kicsit kocka, a sikerért mindent feláldozó tanárnőt, a gyerekszínészek aranyosak, ártatlanok, nem játsszák túl a szerepüket, összességében mindenki hiteles alakítást nyújt. Anarki szerint a filmben nyoma sincs közösségnek, ami szintén érthetetlen vélemény, ugyanazt a filmet néztük mi egyáltalán?
„Kritikusunk” azt is hiányolja, hogy számára nem derül ki a tanárnőről „hogy most akkor ő gonosz, vagy csak paraszt, vagy talán csak a végletekig teljesítményorientált, illetve egyszerűen szakmailag inkompetens”? Egyrészt számomra kiderült, hogy ő nem gonosz – ezt játékával érzékelteti – azonban túlságosan sikerorientált, és finoman szólva nem jó pedagógus. Persze másnak lehet, hogy más jön le a karakterről, de ízlésről – ugye – nehéz vitatkozni, ráadásul a film mondandóját tekintve nem is lényeges, hogy Erika nénit mi vezérli. Ez egy rövidfilm, amibe nem lehet besűríteni minden infót, amit anarki hiányol, hanem pont egy gegre, egy poénra lehet kijátszani a dolgot. Az újságíró felhozza azt is, hogy milyen gáz, hogy a gyerekek szépen énekelnek a végén, ami a valóságban nyilván nem így lenne, hiszen akkor miért kellett volna kihagynia bárkit is a tanárnőnek. Ezen véleményét hajlamos lennék elfogadni, sokkal realistább megvalósítás lett volna egy jó kis hamis éneklés a végén, de a film mondanivalóját tekintve ez megint csak irreleváns, sőt a nézők egy részét talán össze is zavarta volna. Ennyi hollywoodi hajlítás belefér még egy magyar film végén is.
A Mindenki nem „elnagyolt, vázlatos és lusta”, hanem jól megtervezett, profi alakításokkal színezett, aranyos, hangulatos, kompakt film, amely a rövidfilmes igényeket tökéletesen kielégíti. Cikke elején ironikusan azt írja a szerző, hogy „mikor egy magyar filmet Oscar-díjjal tüntetnek ki, akkor dagadjon az a nemzeti büszkeség, áradjon az a hozsanna, pukkanjon az a pezsgő!”, viszont az egész írásból kiderül, hogy az ő „nemzeti” büszkesége egyáltalán nem dagad, nem is gratulál a film alkotóinak, nem is igazán örül az Oscarnak, de legalább összerakott egy jól megtervezett, rosszindulatú, szubjektív „művet”, ami akkor is kicsinek szeretné láttatni a magyar sikert, ha az valójában hatalmas, ráadásul nem is a jobboldalhoz köthető politikai siker, hanem szimplán „csak” magyar.