– Előkelő társaságba került. Olyan kitüntetésben, a Nemzetközi Adalbert-díjban részesült, amelyet korábban Antall József, Helmut Kohl és Václav Havel kapott meg. Itthon már sokan el is felejtették önt, Németországban pedig kitüntették.
– Ahogy a díjátadáskor elmondott beszédemben is hangsúlyoztam, erre a kitüntetésre úgy tekintek, mint amely nemcsak nekem szól, hanem rajtam keresztül a nyolcvanas évek végén a kommunizmus ellen fellépő új politikusi nemzedék egészének. Ennek a nemzedéknek akartam emléket állítani az És az ünnep mindig elmarad? című könyvemben, amelyet most, a kitüntetésnek köszönhetően németül is ki fognak adni.
– Hogyan tudta meg, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltásokban kiemelkedő szerepet játszó személyeknek kétévenként odaítélt díjat idén ön fogja megkapni?
– A német precizitásra jellemző, hogy a díj átadásának előkészülete már 2016 tavaszán elkezdődött. Hans Süssmuth, a Nemzetközi Adalbert Alapítvány elnöke, aki egyébként Rita Süssmuth, a Bundestag volt elnökének a férje, tavaly márciusban Budapestre jött, és vacsora közben átadott egy hivatalos levelet, amelyből megtudtam, hogy 2017-ben engem ér a megtiszteltetés. Az első gondolatom az volt, hogy ezt a díjat Antall József is megkapta, de a halála miatt már nem tudta átvenni. Úgy éreztem, egy kicsit helyette is veszem majd át a kitüntetést. Torokszorító, mégis felemelő érzés, hogy ez most megtörténhetett.
„Bármeddig is tartson egy keletről jött, a hagyományos kultúránktól idegen elnyomatás, a magyar nép megőrzi nemzeti és európai identitását” – fogalmazott azt követően, hogy a német államfőtől átvette a kitüntetést. Pontosan mire gondolt?
– Arra, hogy a százötven évig tartó oszmán-török és a negyven évig tartó szovjet-orosz uralom alatt is megmaradtunk magyarnak, és lélekben ezalatt is európainak éreztük magunkat. Amikor pedig újra a magunk urai lehettünk, egyértelmű volt, hogy a Nyugathoz, az európai integrációhoz kell csatlakoznunk.
– Nagyot változott a világ. A rendszerváltás idején még valóban mindenki a Nyugatról, főként az ottani életszínvonalról álmodozott, ma már azonban kissé árnyaltabb a kép. Terrortámadások, félelem, illegális bevándorlás, megváltozott a hangulat. Miként látja ezt?
– A nyugati életszínvonal azért változatlanul vonzó, és sajnos még mindig messze vagyunk tőle. A tömeges bevándorlás viszont valóban hatalmas veszély. Az Európai Uniónak anyagi áldozatot kell vállalnia azért, hogy azok a tömegek, amelyek a jobb élet reményében útnak akarnak indulni, a saját országukban is megtalálják a boldogulásukat. Ez egy nagy kihívás, és ebben a folyamatban Magyarországnak is részt kell vennie.
– Hogy képzeli el Európát ötven év múlva?
– Európa ma rengeteg problémával küzd, de közös akarattal ezeket meg lehet oldani. Nem hiszek azoknak, akik az Európai Uniót temetik. Az, hogy milyen lesz Európa ötven év múlva, mindannyiunkon múlik. Mi magyarok a szovjet megszállás miatt nem lehettünk ott az unió bölcsőjénél. De Magyarország ezer esztendeje Európához tartozik. Ezért ugyanolyan joggal szólhat bele az unió jövőjébe, mint azok a szerencsés országok, amelyek az EU jogelődjét létrehozták, mert már akkor is szabadok voltak, amikor mi még nem.
– Mit tart a legfontosabbnak a jövő szempontjából?
– Azt, hogy Európa megőrizze a keresztény gyökereken alapuló kulturális identitását. Antall József annak idején úgy fogalmazott, hogy Európában az ateisták is keresztények.
– Az iszlamisták viszont nem azok.
– Ezzel nehéz lenne vitatkoznom.
– Ön szerint egyébként az európai egyesült államok vagy a nemzetállamok szövetségén alapuló unió hívei győznek majd?
– Nem hiszem, hogy lenne épeszű politikus, aki az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló, egységes Európában gondolkodna. Sokkal inkább az integráció fokozatairól van szó.
– Belpolitikai kérdésekben gyakorlatilag nem nyilvánít véleményt. Mi az oka a hallgatásnak?
– Természetesen továbbra is érdekel, ami velünk történik, figyelemmel kísérem az eseményeket, társaságban elmondom a véleményemet, és fontos dolgokról továbbra is szívesen vitatkozom. De nem a nyilvánosság előtt.
– Miért?
– Mert amikor végleg kiszálltam a politikából, elhatároztam, hogy nem fogok a pálya széléről bekiabálni azoknak, akik tétre menő meccset játszanak. A kívülállónak könnyű okosakat mondania. A felelősség azoké, akiket az emberek megbíznak az ország vagy egy kisebb közösség ügyeinek intézésével.
– Akkor beszéljünk inkább a múltról. Az előbb azt mondta, hogy az És az ünnep mindig elmarad? című közelmúltban megjelent könyvében emléket kíván állítani a nyolcvanas évek végén indult politikusi nemzedéknek. Kifejtené, mit értett ezalatt?
– Könyvemnek egyik célja, hogy cáfoljam azt a széles körben elterjedt tévhitet, hogy minden a fejünk fölött, külföldön dől el. Nem vitatom, hogy a magyar rendszerváltásban, szabadságunk visszaszerzésében meghatározó szerepük volt a nemzetközi tényezőknek. De nem igaz, hogy Gorbacsov és az idősebb Bush megállapodott egymással, aztán ment minden automatikusan. A magyar politikusoknak, mindenekelőtt a nyolcvanas években indult ellenzékieknek fontos szerepük volt a rendszerváltozásban. Elég jól ismertem őket. Állítom, hogy nem voltak tehetetlen bábok. Alakítani akarták és kisebb-nagyobb mértékben alakították is az eseményeket. Ki jó, ki kevésbé jó irányba. A könyvben mindenkiről írok, aki a rendszerváltás óta szerepet játszott a magyar politikában. Antall Józseftől kezdve Göncz Árpádon, Csurka Istvánon és Horn Gyulán át Orbán Viktorig és Kövér Lászlóig.
– Könyvében sokat foglalkozik Antall Józseffel, de Csurka Istvánnal és Torgyán Józseffel is.
– A kötet elsősorban az 1988 és 1994 közötti eseményekről szól, amelyek főszereplője Antall József volt. De nem lehet megérteni ezt az időszakot és a később történteket sem anélkül, hogy mások, így Csurka István és Torgyán József személyiségével megismerkednénk.
– A három politikust azért említettem meg, mert a balliberális oldalon sztárolt történész, Ungváry Krisztián is írt egy könyvet, amelyben – legalábbis az egyik hírportálon a héten megjelent terjedelmes cikk szerint – azt állítja, hogy Antall József az ügynökmúltjukkal kapcsolatos anyagokat tartalmazó borítékokkal zsarolta Torgyánt és Csurkát.
– Nem olvastam a könyvet, de a hírportálon megjelent cikket igen. Ha a történész valóban ezt állítja, akkor nem mond igazat.
– Nem léteztek ilyen borítékok?
– Borítékok léteztek, zsarolásról azonban szó sem volt.
– Valójában mi történt?
– Kezdjük Torgyán Józseffel. A kisgazda vezetők között dúlt a harc. Ennek része volt az is, hogy ügynökmúlttal vádolták egymást. Az FKGP elnöksége ezt követően úgy döntött, felkéri Antall Józsefet, hogy az elnökség minden tagja kapja meg a saját személyét érintő állambiztonsági iratokat. Ezeket a kormányfő utasítására az érintett szervek kigyűjtötték, majd mindenki névre szólóan megkapta a saját iratait egy borítékban. Torgyán József a sajátját nem volt hajlandó átvenni, ezért terjedt el róla, hogy ügynökmúltja van. Az igazság az, hogy Torgyán nem jelentett, tehát semmi nem róható a terhére. Nem is értem, miért nem vette át a borítékot.
– Mi volt a helyzet Csurka Istvánnal?
– Az MDF-en belül abban az időszakban alakultak bizonyos csoportok. A radikálisok létrehozták az úgynevezett nemzetpolitikai csoportot, amelynek Csurka is tagja volt. Ők egy nyilatkozatot tettek közzé, amelyet a csoport minden tagja aláírt, s amelyben hangoztatták, hogy közöttük nincs állambiztonsági kötődésű személy. Erre mondta Antall József a következő frakcióülésen, hogy ez az állítás nem felel meg a valóságnak. Ezt követően Csurka István megírta a Magyar Fórumban a beszervezése történetét. Ő egyébként szintén abba a körbe tartozott, aki aláírt, de nem jelentett.
– Az említett cikkben az is szerepel, hogy a borítékügy alapján a korabeli sajtó azt híresztelte, Torgyán huszonegy évig működött együtt az állambiztonsággal.
– És sajnos máig így maradt meg a közvélemény jelentős részében. A ma már történelemmé vált eseményeket a korabeli sajtó tükrében ismerték meg az emberek, és jobbára így is rögzültek az emlékezetben. A borítékügy mint politikai zsarolás, a „paktum” mint az árulás szinonimája, a hordóügy mint az antiszemitizmus bizonyítéka, az, hogy a taxisblokád idején a belügyminiszter „fontolgatta a tömegbe lövetést”, és csak a köztársasági elnök fellépésének köszönhető, hogy elmaradt a vérontás. Ilyen a rádió és a televízió vezetőinek kinevezése-leváltása körüli vita is, mint ami bizonyíték arra, hogy az MDF maga alá akarja gyűrni a független médiát, egy elhúzódó közjogi vita olyan beállítása, hogy a hiú, erőszakos és hatalomvágyó miniszterelnökkel szemben a szerény, de állhatatos és következetes köztársasági elnök védi a demokráciát, az igazságtételi törekvések mint „boszorkányüldözés”, vagy például az, hogy 1992. október 23-án Göncz Árpádot nem saját bajtársai, hanem fasiszta suhancok fütyülték ki a Parlament előtt. Ezek, a korabeli sajtó által sulykolt állítások mind hazugságok. Fontos, hogy azok, akik az események résztvevői közül még életben vannak, igyekezzenek eloszlatni azt a torzképet, amely közelmúltunkról a közvéleményben kialakult.
– A sikeres könyv után számíthatunk újabbra?
– Nincs több mondanivalóm. Minden olyan történetet leírtam, ami érdekes lehet annak, aki elolvassa. Antall József a koalíciós frakciók zárt ülésén egy alkalommal hosszan beszélt az elmúlt évek eseményeiről. A kerekasztalról, az MDF átalakulásáról, a szabad demokratákkal kötött megállapodásról. Amikor befejezte, az elmondottakhoz a következő megjegyzést fűzte: „Egyszer még szólni kell ezekről a dolgokról, hogy minél kevesebb hazugság maradjon az emberek agyában.” Nos, én megpróbáltam.