– Mozgalmas, nemzetközi támadásoktól terhes időszakban lett a New York-i Balassi Intézet igazgatója. Mennyire tudják függetleníteni magukat a politikai felhangoktól?
– Tudjuk, hogy nehéz a feladat, de mindenképpen az intézet falain kívül szeretnénk tartani a politikai küzdelmeket. Az a dolgunk, hogy a magyar kultúra kincseit megismertessük a tengeren túli közönséggel. Szerencsére az a tapasztalatom a kijövetelem, január óta, hogy az itteni polgárokat nem igazán érdeklik a mesterségesen gerjesztett sajtótámadások. Természetesen nem vagyunk naivak, látjuk, hogy egyesek mindent elkövetnek, hogy a tisztán kulturális eseményekbe is becsempésszék a politikai előítéleteket. De ezt tudnunk kell kezelni. Rendeztünk például egy V4 táncfesztivált, amelyen fiatal lengyel, szlovák, cseh és magyar művészek mutatkoztak be. Korrekt beharangozó cikket írtak róla, ám a végére odabiggyesztettek egy mondatot arról, hogy Magyarországon a populista Orbán-kormány van hatalmon. Becsületükre legyen mondva, amikor rávilágítottam ennek a kis odatoldásnak az abszurd voltára, enélkül jelent meg az írás.
– Minek tulajdonítja az ilyen disszonáns jelenségeket?
– Nem kell mindig rossz szándékot feltételezni. Néha csupán annyi történik, hogy egy szervező rákeres a neten Magyarországra, és ezeket az előítéletes tartalmakat találja. Persze legtöbbször ennél többről van szó: politikai elvárásokat akarnak teljesíteni. Ennek a pontos elemzése azonban nem a mi feladatunk. Néha egészen extrém esetekkel is találkozunk. A Virtuózok – amely egy politikától teljesen független kezdeményezés – a múltkor jelentette be New Yorkban, hogy szintet lép: csatlakozik hozzájuk Maestro Plácido Domingo. Ez óriási lehetőséget jelent nemcsak a produkciónak, hanem a tehetséges, sokszor nehéz sorsú gyerekeknek is, akiket a műsor felkarol. Természetes, hogy mindenben segítjük őket, még akkor is, ha a profi menedzsmentjük miatt csak apróságokban lehetünk hasznukra. Amikor azonban helyszínt kerestek a nagy bejelentéshez, és mi felajánlottuk ehhez a konzulátusi termeket, megsúgták, hogy néhányan, például a The New York Times, amely a választások előtt lejárató cikkek sorozatát közölte, bojkottálnák őket, ha nálunk van a rendezvény. Miután elképedésünkből felocsúdtunk, azonnal munkához láttunk, és egy zárt körű fogadást rendeztünk a produkciót támogató fontos befektetőknek és New York legbefolyásosabb komolyzenei véleményformálóinak. A koncerten a közönség felállva tapsolta meg a fiatal virtuóz Boros Misit és mentorát, Bogányi Gergelyt. Többen megjegyezték, hogy aznap este valószínűleg nem volt színvonalasabb zenei program New Yorkban. A The New York Times pedig sajnálhatja, hogy lemaradt az élményről, miközben a bejelentésről, tekintettel annak horderejére, így is kénytelen volt tudósítani.
– Amint hírlik, a közel-keleti keresztényüldözésekről szóló kiállításnak, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum állított össze és hozott ide, egyöntetűen pozitív visszhangja volt.
– Kiderült: az amerikai közönség is nyitott arra, hogy meghallja a közel-keleti keresztények segélykiáltását, és lenyűgözte őket, hogy egy olyan kis állam, mint Magyarország, ilyen jelentős erőforrásokat áldoz a közel-keleti keresztények támogatására. Ezt persze Azbej Trisztán helyettes államtitkár megnyitó beszédéből, nem pedig a fősodratú médiából tudták meg. A látogatók szinte kivétel nélkül azt hangoztatták, hogy ez a modern kori népirtás egyáltalán nincs benne a köztudatban, és elgondolkodtatta a résztvevőket a karizmatikus erbíli érsek, Bashar Warda, aki hangsúlyozta, hogy a nyugati államok akkor segítenek, ha az újjáépítést, nem pedig az illegális migrációt segítik.
A megnyitón résztvevők kiemelték: példaértékű, ahogy a magyar kormány a térségi újjáépítés élére állt.
– Nemrég az intézetben tárlat nyílt holokauszt-túlélők fotóiból, majd pedig a Hungary Emerging program keretében tíz kortárs magyar képzőművész képeit ismerhették meg a New York-iak.
– Két nagyon különböző program, de mindkettő sikeres volt. A ma már idős, Magyarországról származó, New York-ban élő holokauszt-túlélőkről Hermann Ildi fotóművész készített szuggesztív képeket, részben Röhrig Gézának, a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplőjének az iránymutatása alapján. Az emberközeli képsorok és történetek, a túlélők jelenléte a megnyitón megidézte a nácik által legyilkolt százezrek, köztük Radnóti Miklós és Szerb Antal pótolhatatlan hiányát. A holokauszt a magyar nemzet tragédiája is.
A Hungary Emerging pedig reményeim szerint műfajteremtő ötlet: az ArtMarket Budapest alapítójával, Ledényi Attilával azon dolgozunk, hogy minél több kortárs magyar képzőművész jusson el New York-i vásárokra. Csupán egy feltételt kell teljesíteniük: el kell kápráztatniuk az amerikai kurátorokat, akik kizárólag azt vizsgálják, hogy a pályázatok piacképesek-e ezeken. Márpedig a magyar kultúra versenyképes, ezt a filmsikereink is bizonyítják.
– A Magyar Állami Operaház amerikai fellépése előtt nem okoz-e negatív várakozást, hogy Gershwin Porgy és Bessének hazai előadásáa körül parázs vita támadt, mivel a szerzői jogok birtokosa szerint csak feketék játszhatják a darabot?
– Inkább reklámul szolgáltak a Magyar Állami Operaháznak a sajtóbeszámolók. A vendégszereplést nagy várakozás előzi meg. Amikor Ókovács Szilveszter főigazgató elmondta az itteni sajtótájékoztatóján, hogy Budapesten mennyire elérhető az Opera, hisz egy gyorséttermi menü árából jegyet lehet venni egy előadásra, sokan álmélkodtak. A társulat októberben jön ki, és az a tervünk, hogy ezt a két hetet egyfajta Magyarország-fesztivállá alakítjuk, amelyen a kortárs magyar képzőművészettől a gasztronómiáig mindent felvonultatunk, amire a New York-i publikum fogékony. Magyarország igazi arcát akarjuk megmutatni ebben az időszakban, amely ellentétes a sajtóban terjesztett rosszindulatú híresztelésekkel.
– Mennyire rontják a Magyarország-képet ezek a lejárató kampányok?
– Az amerikaiak nem figyelnek már igazán ezekre, azt pedig a választások eredménye mutatja, hogy otthon nem válthatók szavazatokra. Lényegében egy maroknyi ember aknamunkája húzódik meg az egész politikai zaklatás mögött. Amikor hétköznap este megtelik egy 250 fős templom a magyar orgonista fellépésére, nem az jut a New York-iak eszébe, hogy miféle fikciókat olvastak egy demokrata párti lapban Magyarországról, hanem Bartók és Kodály. Jellemző eset: egy fiatal rendező, névrokonom, Vincze Máté és felesége, Szakonyi Noémi a Kisfogház halálraítéltjeiről szóló filmjét mutattuk be a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Akkora volt az érdeklődés, hogy bár magyarul terveztük a vetítést és az utána zajló beszélgetést, angolra kellett váltanunk. A színvonalas hozzászólások után jött egy ember, aki azt kérdezte indulatosan: nem látják-e a film készítői, hogy most ugyanez történik Magyarországon. Az alkotók kifejtették: szerencsére senkit nem ítélnek halálra, de börtönre sem a politikai véleményéért, mint a diktatúra idején, mindenki nyíltan kritizálhatja a kormányt.
– Hogyan lehet kivédeni a nemtelen akciókat?
– Nem szabad túl sokat foglalkozni velük. A legjobb ellenszérum a munka és a minőség felmutatása. Izgalmas időket élünk az USA-ban: Donald Trump elnökké választása megcáfolja az elmúlt évtizedek kőbe vésettnek tűnő politikai téziseit. Ezzel egy időben kulturális reneszánsz is zajlik, egyfajta ellen-ellenkultúra. Visszatérés a harmóniához, a szép dolgokhoz, a klasszikus értékekhez. Kutatások bizonyítják: az amerikaiak egyre inkább a rekreációt, a feltöltődést keresik, amikor kulturális programokra vágynak, nem pedig a provokációt és a sokkhatást. Nekünk pedig azt kell nyújtani, amire itt kereslet mutatkozik.