Varázslatos személyiség volt Obersovszky Gyula. Olyan ember, aki örökké a realitások fölött járt kilométerekkel, ám nála ez komoly etikai tartással, gerincességgel társult – mondja róla M. Kiss Sándor.
A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) főigazgató-helyettese emlékeztet: az író, újságíró annak lett a kipécézett tárgya, hogy a szovjet segítséggel visszajövő kommunista hatalom az újjászerveződő ÁVO segítségével mindenkit bele akart kényszeríteni egy előre megkomponált szereposztásba.
Obersovszkynak és társának, Gáli Józsefnek az ügyét erőszakosan a Tóth Ilona-perbe vonták bele. Pusztán azért, mert ahol a fiatal medika teljesített szolgálatot, a Domonkos (mai Cházár András) utcai kisegítő kórház alagsorában állították elő egyszer a november negyedikei második, elsöprő szovjet támadás után megjelentetett Élünk című szamizdat kiadványukat.
Holott ebbe az értelmiség ellenállását terrorral letörni hivatott és a forradalmi ifjúságot is diszkreditálni akaró perbe kis túlzással úgy kerültek bele, mint Pilátus a krédóba. Délután érkeztek az intézmény alagsorába, hajnalban már távoztak, így a vádban szereplő állítólagos gyilkosságnak, a kórházban zajló bármifajta eseménynek csak közvetett tanúi lehettek. Vagyis annak a történetnek csupán töredékét ismerte, amelynek alapján a sztálinista koncepciós pereket idéző eljárásban halálra ítélték, majd kivégezték a huszonnégy éves orvostanhallgató lányt.
A történészprofesszor – aki személyesen ismerte Obersovszky Gyulát – úgy véli: az írónak élete végéig súlyos problémát okozott, hogy önmaga is rájöjjön, mi történhetett a valóságban a Péterfy Sándor utcai kórház mellékintézményében. Hiszen akár igaz is lehetett volna, vagy legalábbis nem volt életszerűtlen, hogy ha egy kémkedő ávóst lefülelnek a forradalmárok, kritikus helyzetben önvédelemből ártalmatlanítják, mielőtt elárulja őket. Ám az újságírónak nem volt módja arra, hogy a valóságot a rosszindulatú fikciótól különválassza.
Hogy is lehetett volna, amikor vannak még ma is történészek, akik minden ellenkező, Tóth Ilona bűnösségét és a gyilkosság megtörténtét nyilvánvalóan cáfoló tárgyi és közvetett bizonyíték ellenére is azt állítják, hogy a fiatal medika önmagára tett terhelő vallomása az 1957-es bírósági tárgyaláson nem kényszer hatására született és valóban elkövette az emberölést.
A Tóth Ilona-per elismert kutatója – aki Földváryné Kiss Rékával közösen írta a tárgyban A csalogány elszállt, majd önállóan a Csalogányvadászok című könyvet – szerint az a megtévesztő az ügyben, hogy minden mozzanat lejátszódott valahogy és valamikor, csupán az egész így együtt sohasem történt meg. Éppen ezért koholt, koncepciós a per, benne Obersovszkyék szerepeltetése pedig egészen indokolhatatlan.
A szabadságharcot vérbe fojtó új pártvezető, Kádár János és köre ezen keresztül akarta demonstrálni az ellenforradalom embertelenségét, összehozva egy látványos, a külföldi közvéleménynek és kommunista pártoknak is szóló kirakatperben az orvosi hivatást eláruló, megcsúfoló gyilkos ellenforradalmárnőt és az illegális lapot előállító, ám közben államellenes összeesküvést szövögető újságírókat. Hogy ezt a koncepciót semmi konkrét, valóságos elemmel nem tudták alátámasztani, az cseppet sem befolyásolta a pártállami ukázvégrehajtókat.
Obersovszky Gyula: Eljegyeztem magam a halállal
Eljegyeztem
magam a halállal
Szörnyűséges
üdvösséges násszal.
Halni jöttem
én csak a világra
szörnyűséges
üdvösséges nászra.
Halni jöttem
élni a halálban
szörnyűséges
üdvösséges nászban.
Emiatt a Tóth Ilona-per, s benne az Obersovszkyékkal való leszámolás a Kádár-kori büntetőjogi megtorlás legkorábbi állatorvosi lovának tekinthető. Mint egy rossz, zavaros színjátékban, úgy összekuszálták a szálakat és annyi egymáshoz nem kapcsolódó részletet vegyítettek. Jellemzi a módszer hatékonyságát, hogy volt, amikor maga az író is elbizonytalanodott a medika teljes ártatlanságában, jóllehet ekkor sem tartotta bűnösnek. A neves igazságügyi szakemberrel, Kahler Frigyessel való beszélgetés után azonban maradék kételyei is eloszlottak. Pontosan tudta, hogy egy hívő katolikus orvos számára, mint Tóth Ilona, elképzelhetetlen bármiféle hivatással történő visszaélés, különös kegyetlenséggel elkövetett bűntett.
M. Kiss Sándor hangsúlyozza: a későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy a Tóth Ilona által előadottak nem történhettek meg úgy, ahogy a tárgyaláson mondta. Hogy kényszer, fenyegetések vagy gyógyszerezés hatása alatt vallott, nem tudni, ám Obersovszkynak nem lehetett meg az a tudása, ami nekünk ma. A vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy a megtalált holttestben – akit állítólag Tóth Ilona zsebkéssel (!?) szíven szúrt, miután injekciós tűvel hiába fecskendezett belé a vád szerint különböző dolgokat, benzint, levegőt, morfiumot – nem volt semmilyen idegen anyag, se szúrásnyom, és nyilvánvalóan nem az a Kollár István volt, akinek beállították.
Vagyis a bűnténynek nem volt áldozata, akinek a holttestét megtaláltak a kórház kertjében, az pedig nem az volt, akiként hatalmi szóval azonosították a diktatúra hatósági emberei. Mindez azért lényeges Obersovszky életútja szempontjából, mert egész további sorsát determinálta a kreált ügy. Előadásainak visszatérő motívumaként tenyerével a tarkójára csapott: a kötél ott volt már a nyakán. Ahogy a forradalom, aztán a megtorlás, a börtön is meghatározó állomások voltak számára. Csak míg sok ötvenhatos magába fojtotta az átélt megpróbáltatások emlékét, ő folyamatosan beszélt róla. Ez lett az élete – összegez a professzor.
A megtorlás, politikai leszámolás nyitó nagy ügye, az első jelentős és az egyetlen nagy nyilvánosságot kapott, monstre per volt, amelyben Obersovszky Gyulát is elítélték. Illusztrálja, hogy szó sem volt a Kádár-rendszerben sem független igazságszolgáltatásról – szögezi le Földváryné Kiss Réka. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke hangsúlyozza: dokumentált, hogy a pártbizottsági üléseken tárgyalták, mi lehetne a legcélszerűbb megoldás, ítélet Obersovszkyék ügyében. Így a központi kézi vezérlés legtipikusabb példája az ügy. Amiatt szintén kiemelkedő az eset, hogy soha ilyen nagy súlyosbítást nem alkalmaztak, mint az Élünk szerkesztőinél – az első fokon kiszabott három, illetve Gálinál egy év letöltendőről másodfokon kötél általi halálos ítéletre emelve a büntetéseket.
A történész arra irányítja rá a figyelmet: az író 1956. november 4., a szovjet csapatok második, totális támadása után egyáltalán nem gondolta, hogy törvénytelen, kormányellenes dolgot cselekednének azzal, hogy létrehozzák az Élünk című sajtóorgánumot. Ne feledjük: még csupán egy-két nap telt el azóta, hogy az új párt, az MSZMP megalakult október legvégén és az új első titkár deklarálta november elsején egy rádiónyilatkozatban a programot, amelyben az ország függetlensége, a megszálló szovjet csapatok kivonása, a forradalom és a felkelők méltatása szerepelt. Olyan képlékeny időszak ez, amikor sok későbbi retorzió, kádári köpönyegforgatás még nem látszik, ami heteken belül bekövetkezik.
Obersovszky is mondta, hogy pusztán bírálatot fogalmazott meg a lapjában, egyáltalán nem a gyűlölet vezette. Mi sem bizonyítja ezt a naiv jámborságot jobban, mint hogy találkozni akart Siklósi Norbert, Nógrádi Sándor magas rangú pártemberekkel, s el szeretett volna menni Kádár Jánoshoz is.
Közben persze részt vesz a november 23-i néma, majd a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Aztán hamar vége szakad ennek az átmeneti periódusnak, és a hatalom felfedi valódi arcát. December 5-én Kádárék nyilvánosságra hozták az MSZMP négy pontját, amely éles váltással már egyértelműen ellenforradalomként határozza meg a bekövetkezett eseményeket.
December 6-án Obersovszkyt és Gálit is letartóztatják, de még nem lehet látni, hogy amit tettek, abból nemsokára államrend elleni szervezkedést eszkábál az újraépülő kommunista hatalom. Még a rendőrök is azzal biztatják őket, hogy hamarosan kijöhetnek. Az oroszok hallgatják ki őket, ami nem kecsegtet sok jóval, ám még ekkor sincs benne az ügyben mindaz, amivé nem sokkal ezután fajul. A NEB elnöke szerint akkor áll be a negatív fordulat, amikor összekapcsolják ügyüket Tóth Ilonáéval. Először még csak azért hallgatják ki Obersovszkyékat, hogy közvetett tanúként igazolják a gyilkosság vádját, miután akkortájt jártak a Domonkos utcai kórházban, amikor az állítólagos emberölés megtörtént. Ekkor már felismerte a hatalom a lehetőséget, hogy ha összekötik a szálakat, elrettentő példát nyújthatnak a társadalomnak, milyen gonoszságokra voltak képesek az ellenforradalmárok, akik aljas módon a szocializmus megdöntésére szövetkeztek.
A közvetett bizonyítékokra épülő megerősítésre azért van szüksége Kádáréknak, mert a kicsikart beismerő vallomásokon kívül sem koronatanú, sem bizonyíték nem áll rendelkezésükre – nyomatékosítja Földváryné Kiss Réka.
Az írót december 29-én szembesítik először Tóth Ilonával, s ez abszurd helyzetet szül. A medika ugyanis már úgymond beismerésben van, folyamatosan önmagára terhelő vallomásokat tesz. Obersovszkynak tehát elvben egyszerű dolga lenne, hisz mindenre rámondhatná, hogy igen – hallott zajokat, beszélgetéseket és így tovább. Ha az elsőrendű vádlott beismert mindent, miért ellenkezne vele.
Ám ő bátran segíteni akar és mindenre kitérő választ ad: nem emlékszik pontosan, lehet, de nem tudja és hasonlókat. Vagyis a hagyományos szerepek felcserélődnek: itt a vádlott beismer, a tanú pedig lényegében tagad. A bírósági jegyzőkönyveken átüt: az író feltételezi, hogy Tóth Ilonát kényszerítették a vallomásra, ezért próbál segíteni, ám nem tudja, mivel és hogyan tud, miután nem ismeri a vád összes elemét. A történész szerint ahogy összetákolják az egymáshoz nem tartozó ügyeket, az embertelen kádári megtorlás legsötétebb bugyraiba kerülünk. Úgy akarnak cinkossá silányítani embereket, hogy maguk fonják egymás nyaka köré a kötelet. Obersovszky ugyan igyekszik semmitmondó válaszokat adni, de azzal, hogy megerősíti, amit Gáli vall a Domonkos utcai ottlétük időpontjáról, óhatatlanul részben alátámasztja a hamis vádat.
Ma már tudni, hogy abban az időpontban nem lehettek ott, nem stimmel a kronológia, de akkor nem láthatta, hogy ennek van jelentősége. Többszörösen lesznek az emberek áldozatok, mivel – mint a költő – akaratuk ellenére fogaskerékké válnak a gépezetben. S miért nem fordul elő még a neve sem a perben D. Szabó Lászlónak, az Életünk harmadik szerkesztőjének, ami meglehetősen életszerűtlen körülmény? Földváryné Kiss Réka utal rá: az ügynek mai napig vannak háttérben meghúzódó szereplőt, így ennyi év után is maradtak nyitott kérdések. A harmadik szerkesztő felszívódása viszont kézenfekvőbb: feltehetően ügynök volt.
Obersovszkyt végül a nemzetközi nyomás és az MSZMP-vezetéssel jó kapcsolatban lévő művészek közbenjárására halál helyett életfogytiglani börtönre ítélik, Gáli büntetését pedig tizenöt évre enyhítik. 1963-as amnesztiával való szabadulása, illetve érdemben az 1990-es rendszerváltás után Obersovszky heroikus, szinte monomániás küzdelmet folytat Tóth Ilona tisztázásáért, emlékének ápolásáért.
A NEB elnöke rámutat: borzasztóan nehéz lehet azzal a tudattal élni valakinek, hogy benne volt egy perben, amiben egy másik embert felakasztottak. Folyamatos önelemzéssel jár: nem volt-e valami, amivel akaratán kívül mégis ártott neki? Földváryné Kiss Réka is utal rá: még mindig vitatják egyesek, hogy Tóth Ilona teljesen vétlen volt az ellene felhozott súlyos vádban. Úgy tudni azonban, Szakolczai Attila, a Budapest Főváros Levéltárának munkatársa legújabb, nemsokára könyv alakban is megjelenő kutatásai újabb érveket sorakoztatnak föl Tóth Ilona ártatlansága mellett. Mindez azt is jelentheti, hogy a 2001-ben, hetvennégy éves korában elhunyt Obersovszky Gyula kitartó küzdelme az igazság elfogadtatására utólag végre eredményre vezethet.
NOVEMBER 4.: Hajnali négy órakor megkezdődik Forgószél hadművelet néven a szovjet csapatok általános támadása Magyarország ellen. A magyar egységek sok helyütt felveszik a harcot a hatalmas túlerővel szemben, főként Soroksárnál ütköznek kemény ellenállásba a megszállók. Öt óra húsz perckor Nagy Imre – nyolc óráig többször megismételt – rádióbeszédben számol be a szovjet támadásról, továbbá kijelenti: „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” Előtte, öt óra öt perckor közleményt olvasnak be a szolnoki rádió hullámhosszán, miszerint megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely a Szovjetunió segítségével megkezdte harcát az ellenforradalom ellen. 7 óra 14 perckor a szabad Kossuth rádióban felkérik a szovjet hadsereg katonáit orosz nyelven is, hogy ne lőjenek. Hat óra előtt öt perccel Nagy Imre a rádión keresztül visszatérésre szólítja fel a Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével Tökölre távozott tárgyalódelegációt. Ezzel nyilvánvalóvá válik a világ előtt, hogy a szovjetek törvénysértő módon foglyul ejtették őket. Nyolc előtt pár perccel felhangzik a Magyar Írószövetség felhívása különböző nyelveken: „Segítsetek!” A reggeli órákban Nagy Imre, közvetlen munkatársai és családtagjaik menedékjogot kapnak a jugoszláv nagykövetségen. Mindszenty József bíboros az Egyesült Államok nagykövetségére távozik. Bibó István a Nagy Imre-kormány egyetlen parlamentben tartózkodó tagjaként kiáltványban tiltakozik a szovjet megszállás és a bábkormány alakítása ellen, kérve az ENSZ és a nagyhatalmak bátor döntését. A fővárosban folytatódik a fegyveres ellenállás az óriási, világháborús méretű túlerővel szemben. A megnövekedett létszámú felkelőcsoportok főként a Corvin közben, a Kilián-laktanyában, a Széna téren, az Almássy téren, Pesterzsébeten, Csepelen és vidéki településeken folytatják még egy hétig – helyenként tovább – a fegyveres ellenállást.