Ha rászánjuk az időnket és utánanézünk, hogy az Európai Unióban miért hozták létre a támogatások rendszerét, akkor nagyjából ilyen meghatározást találunk: a források azt a célt szolgálják, hogy a közösség országaiban csökkentsék a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket, segítsék az elmaradottabb régiók felzárkózását.
Azt a tételt viszont sehol nem találni, hogy a brüsszeli pénzekkel zsarolni lehet egyes tagállamokat. Az sincs leírva sehol, hogy ha a francia elnöknek nem tetszik például a magyar vagy a lengyel kormány politikája, akkor elzárhatja a pénzcsapot.
Azt viszont rögzítik a szabályok, hogy a kohéziós alapból elérhető pénzügyi támogatás felfüggeszthető, ha egy tagállamnak túlságosan nagy a költségvetési hiánya, és nem oldja meg ezt a problémát, illetve nem hozza meg az ehhez szükséges intézkedéseket.
Na, ezzel a gonddal küszködtek hosszú éveken keresztül a franciák is, mert sehogy sem sikerült az előírt három százalék alá szorítaniuk az államháztartási deficitet.
Háromszor is meg kellett hosszabbítani az eredetileg előírt határidőt, amíg valahogy összehozták a számokat. A nagy sikert azt jelentette, hogy a GDP-arányos költségvetési hiány tíz év elteltével tavaly csökkent első alkalommal az uniós követelmény alá. Hogy az idén is meglesz-e, az erősen kérdéses.
Magyarország ezt 2013-ban érte el, az Orbán-kormány a megválasztása után három év alatt kivezette az országot az úgynevezett túlzottdeficit-eljárás alól. No de mit érdekli ez az Európai Unió nagyhatalmait.
Most az sem számít, hogy a támogatásokért cserébe nincsenek vámok, szabaddá tettük a piacokat, ahol a nyugati mamutcégekkel próbálnak versenyezni a versenyképességben igencsak hátrányban lévő magyar cégek. Így fordulhat elő, hogy amennyi pénzt befizetnek a közös kasszába a fejlettebb államok, a vállalkozásokon keresztül legalább a felét vissza is szedik.
Emmanuel Macron francia elnök most fenyegetőzik, az uniós pénzek megvonásával zsarolja hazánkat, mert nem tetszik neki, hogy nem úgy táncol a demokratikus úton megválasztott magyar kormány, ahogy ő fütyül.
Ehhez társakat is talál, például Günther Oettinger, az Európai Bizottság költségvetési biztosa személyében, aki a jogállamisághoz kötné a kifizetéseket. Ez jó, de ki határozza meg a jogállamiság kritériumait, pontosabban ki mondja meg, hogy azok hol, mikor és mennyire sérülnek? És ha sérülnek, akkor büntetésként mennyivel kell megkurtítani az összegeket?
Talán a Sargentinihez hasonló, Soroshoz köthető figurák, civil szervezetek, a liberális média „független” propagandistái találják majd ki, hogy melyik ország mennyi pénzre jogosult? Mondjuk ki: ez agyrém!
Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a nyugat-európai országok szerint a jogállamiság ma azt jelenti, hogy fogadjuk be a migránsokat. Itt jegyezzük meg, hogy az unió abból a célból jött létre, hogy megakadályozza a szomszédos európai országok közötti véres háborúkat. Magyarul: a béke megteremtésének céljából.
Ha körbenézünk a no-go zónákkal tarkított nyugati és skandináv országokban, akkor a béke nyomaira bizony egyre kevesebb helyen bukkanunk. Mert a korlátok nélkül beengedett bevándorlók sok mindent magukkal hoztak az öreg kontinensre, csak éppen a békét nem.
Tehát tegyük fel a kérdést: kik távolodtak el az unió alapértékeitől? Magyarország, mert ragaszkodik a közösségi szabályok betartásához? A gazdasági és pénzügyi folyamatok fenntarthatóságához, az élhető körülményekhez, az állampolgárok biztonságához?
Vagy azok, akik a liberalizmus oltárán feláldoztak mindent, ami érték és amiért szeretni lehetne Európát?
