Nincs is annál szebb, mint amikor egy ország nagy történelmi eseményéről azzal emlékezik meg, hogy egy újfajta rakétát tesztel sikerrel. Szimbolikus esemény, a nagy napon robbantja a sebészi pontossággal becsapódó lövedék ízzé-porrá a kijelölt célt, jelezve mindenkinek, hogy mérnökeink sokkal jobbak annál, amit gondoltatok róluk, s igen, az a célpont akár a ti egyik katonai egységetek is lehetett volna.
Irán így ünnepelte az iszlám forradalom negyvenedik évfordulóját. Ekkor lehet persze azt mondani, hogy Irán micsoda szörnyeteg, és a hagyományos reakció szerint ideje ízzé-porrá lőni – mondjuk azokkal a rakétákkal, amelyek a mi arzenálunkban vannak, csak nálunk nem volt iszlám forradalom, így nem tudtuk kipróbálni dramaturgiailag szépen felépített ünnepségsorozat csúcspontjaként.
De azok a rakéták ott vannak mindenütt, a briteknél, az amerikaiaknál, a franciáknál, az izraelieknél, az oroszoknál, az indiaiaknál, a kínaiaknál, s mind-mind biztos abban, hogy ezek nélkül nem lenne béke, a pusztító erő biztosítja a nemzetközi stabilitást.
Ali Hamenei ajatollah szavaiban ott rejlik az igazság, miszerint a tudományos kutatás-fejlesztés a kulcsa a hatalomnak, így nem csoda, hogy az ezen a téren rendkívül hatékony nyugati világ ki tudta terjeszteni saját befolyását a távoli vidékekre is. Az iszlám világ pedig elveszítette egykori lendületét, kiüresedtek a régi iskolák, ma is Avicennára és Ibn Battútára mutogatnak, mint a nagy elődökre, közel ezer év távlatából. Irán legfőbb vezetője pedig azt mondja, ideje ezen változtatni, új iszlám civilizációra van szükség, ahol az országok egymással szövetkezve fejlesztik tudásukat, erősödnek, s felveszik a versenyt a nyugatiakkal.
Az ajatollah szavait érdemes nagyon megfontolni. Itt egy értékelvű, de nagyon pragmatikus tervről van szó, amelynek közös nevezője az iszlám. Amire a nyugati világ legyint, mint ósdi hiedelemgyűjtemény, babonaság, hiszen mi már rég megöltük a saját istenünket. Ők nem tettek ilyet, s ha a szinte feloldhatatlannak tűnő politikai-eszmei törésvonalakat sikerül áthidalni, a síita és szunnita hatalmak valóban nagyon komoly tényezőként tudnak fellépni a történelem színpadára, amolyan új iszlámként, az évezredes szendergést követően, visszaforgatva az idő kerekét.
Az egységről a nyugati világ nagyon keveset tud, ez történelmi hagyomány, soha nem voltunk különösebben nagy barátai szomszédainknak, elég csak végignézni Európa utóbbi ezeréves történelmét. De fegyvereket csinálni, azt nagyon jól tud ez a civilizáció, és viszonylag jó profittal tovább is tudja adni megfelelő helyekre.
De nem lesz ez mindig így, hiszen a történelemnek nincs vége, bármennyire is nyugtattuk magunkat ezzel a képtelenséggel a kilencvenes évek végén. A győzelmet pedig nem a rakéták hozzák el, hanem az egység, az, hogy tudjuk, mi magunk kik is vagyunk és mit akarunk. Kik azok, akikkel szövetkezni akarunk és kikkel állunk szemben.
Ezekre a kérdésekre nem keresünk választ, mert rettentő félelmetes megállapítani, hogy fogalmunk sincs saját identitásunkról. Meglepő módon ez a kicsike ország Európa közepén egység szempontjából többet tapasztalt, mint rengeteg nyugati társa, de csak az hallja a felhívást, aki hallani akarja.
A többieknek ott marad az örökös elsőség hiú ábrándja, az elefántcsonttorony az ostromlott Európában, amiért ő személyesen semmit se tesz, mert hisz benne, hogy a világ így működik, s mindig is így fog működni. Bizánc is erre alapozta a védelmét a Hódító Mohamed csapatainak érkezésekor.
Aztán a velenceiek Pérából jó pénzért átvitték a szultán hadait.