– Szét fogom verni a fejét! – mondta nekem egy fiatal srác az iskolában, a szünetben, arrafelé sandítva, ahol ellenfele sétált. A háborúskodásról mindenki tudott. A várható leszámolásról is. A tanítás után az iskola mögötti füves területen nagyjából húsz kalapos-csizmás, bagót rágó és köpködő cowboyivadék és húsz, egymást spanyolul hergelő mexikói srác indult egymás felé.
Mielőtt elérték volna egymást, megjelent öt rendőrautó, két rendőrmotoros, az iskolai rendészet megszámlálhatatlan tagja golfkocsin, a fél tanári kar és egy rendőrhelikopter, amely arra szólította fel a verekedésre készülőket, hogy álljanak el tervüktől. El is álltak.
Ez Arizona államban történt, valamikor a múlt évezredben, egy nagyon tipikus vidéki kisváros közepes méretű iskolájában, ahol a pompomlányok egy csoportban mászkálnak és együtt járnak a focicsapat irányítójával, néhány indián kőarccal álldogál az órák közötti szünetben, a metálzenét hallgató bandából két srác sátánimádó, az erősen náci érzelmű fehér fiatal pedig karabélyt tart a kocsi csomagtartójában. Mint valami rossz amerikai tinifilmben.
Mondta, hogy ő majd megmutatja, ha arról lesz szó, de vagy nem lett arról szó, vagy pedig ő nem mutatta meg, legalábbis én nem láttam a fotóját, bár az is lehet, hogy nem figyeltem eléggé. Hiszen sok ilyen volt, aki megmutatta. Annyira sok volt, hogy egy idő után már nem számolta az ember. Síró szülők és diáktársak az iskola mellett, szirénázó rendőrautók, hirtelen előkapott fotók az áldozatokról, no meg az elkövetőről. Aztán elmúlik a péntek, a hétvége, újranyit az iskola, a könnyek felszáradnak, az élet pedig továbbmegy.
Sok-sok ezer olyan fiatallal, akiknek autójában mindig ott van a karabély. Ezek a fiatalok egy nap felnőttek lesznek, hacsak meg nem mutatják. Soha senkiben nem bíztak, ahogy szüleik sem, akiket vagy láttak, vagy sem. Azt hirdetik, hogy ők majd egyedül megoldják, mindent megoldanak, semmi szükségük a társadalomra, a hatóságokra, az adófizetést törvényesített rablásként fogják fel, a törvényeket pedig saját maguk értelmezik úgy, ahogy nekik tetszik. Ez egy folyamat, egy húsdaráló.
Futószalagon jönnek az újabb és újabb mészárlások, megakadályozhatatlanul, magyar ésszel felfoghatatlanul, következmények nélkül. Minden hasonló vérfürdő után felmerül, hogy szigorítani kellene a fegyvertartást, majd kiderül, hogy ezt mindenféle lobbiérdekek meg az alkotmányos rend miatt nem lehet megváltoztatni, és különben is, hogyan lehetne lefegyverezni egy olyan országot, amelynek polgárai így építették fel saját álmukat.
Ezért aztán nincs megoldás, nincs kiút, a fegyverek dörögni fognak, a gyerekek pedig meg fognak halni, mert az angoltanár csúnyán nézett Michaelre. Ez egy szörnyű bűvölet, a hatalomba szerelmes egy egész gigászi birodalom háromszázmillió lakója, és a halott gyerekeket még mindig nem érzik elég nagy árnak ahhoz, hogy változtassanak.
Ősatyáik óta ott volt a fegyver mindenkinél, ma is ott van – és bizony holnap is ott lesz, mert ez arrafelé így működik. Nem most lett ilyen az Egyesült Államok, mindig ilyen volt, csak mostanra vált olyan gyorssá a tömegkommunikáció, hogy élőben közvetítik az ámokfutó agyonlövését a mobilon, és külön applikáción lehet jelezni, hogy Floridában vagyok, és semmi bajom. Arra jön a lájk, s ez mosolyt csal az egyszeri szeretet- és elismerésvadász ajkára. Tizenheten meghaltak, de százharmincnyolcan örülnek, hogy én életben vagyok.
Vagyis százharminckilencen, hiszen én magam is örülök, s gyertyát gyújtok az áldozatok emlékére, mint az a sok-sok ezer ember, aki ugyanígy fürdik az áldozatok virtuális vérében. Holnap majd máshol. A show-nak folytatódnia kell.