Minden mese véget ér egyszer. A királylányokat feleségül veszik, s boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt a királylányt is. Mert az élet nem olyan egyszerű, hogy négyévente rányomja az istenadta nép a pecsétet a folytatásra csak azért, mert az egyedül üdvözítő tan ezt követeli meg. Ezzel mindenkinek szembesülnie kell, ha politikára adja a fejét. Legyen akár német kancellár, akár európai bizottsági elnök, akár olasz pártelnök. Matteo Renzi vezetésével az olasz Demokrata Párt olyan dicstelenül hasalt el a választásokon, mint egykor az MSZP Magyarországon.
Eljátszották a bizalmat. Nem figyeltek arra, hogy valójában mit is akarnak az emberek, elszakadtak a lakosságtól, s makrogazdasági mutatókat böngésztek, míg odakint Rómában esténként már senki se használja a metrót, mert egyszerűen túl veszélyes. Persze Renzi se használta a metrót. Sőt egyetlen ember se használta azok közül, akik neki szólhattak volna, hogy álomvilágban él. Az a sok ember, aki viszont használta, az mind azt mondta, elég ebből a tarthatatlan helyzetből, és láss csodát, a radikális megoldást ígérő Lega megelőzte még az olasz politika örökös varázslómestere, Silvio Berlusconi Forza Italiáját is.
A nyugati, liberális sajtó ilyenkor előveszi régi fegyverét, miszerint az olaszok „fasiszták”. Legyintenek, mint bolondokra. Pedig nem, az olaszok nem fasiszták. Nem bolondok. Hanem emberek, akik reagálnak a velük történő eseményekre.
Van egy nagyon szépen látható elmélet egy bizonyos politikusi réteg körében, amelynek az a lényege, hogy mindent jól csinálnak, a gazdasági-kereskedelmi eredmények pedig azt igazolják, hogy tévedhetetlenek. Nem kell azzal törődni, hogy az emberek nem feltétlenül támogatják a politikai döntéseket.
Aztán egymás utál dőlnek le a baloldali várak, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban. Az ide tartozó politikusok és hű fegyverhordozóik pedig azt mondják, az embereket megvezették a populista erők, ez a legfőbb veszély, s egyszerre kinevezik valamely ellenfelüket – és a rájuk szavazó embereket – ellenségnek. Ebből a politikai iskolából nőtt ki az Európai Unió jelenlegi formája, vezetési jellegzetességei.
A keletieket lesajnáló, leckéztető, önnön felsőbbrendűségüket hangsúlyozó döntéshozókkal, akik saját – és országuk – súlyánál fogva le tudják nyomni a döntéseket bárki torkán az európai egység jegyében. Pedig ha már tényleg ezt az együttműködést választottuk, így, huszonnyolcan, akkor adjuk már meg a tiszteletet és megbecsülést a másiknak. Mondjuk annak a Magyarországnak, amely nem ugyanolyan helyzetben van, mint Portugália vagy Svédország, esetleg Németország.
Könnyen lehet, hogy a mostani olasz választás az utolsó szög volt a régi Európai Unió koporsójába. Mert Emmanuel Macron mégse lett liberális vezér, a britekkel hosszú távon nem lehet számolni, a következő nagyágyú, Olaszország pedig túlnyomórészt azokra szavazott, akik nem akarják a régi, Merkel–Juncker-féle Európát. Azt az Európát voltaképp már senki se akarja, csak egy roppant szűk réteg, amelynek a kontinens legnagyobb problémája az, hogy nemsemleges-e egy himnusz szövege, vagy sem.
Óriási szerencse, hogy az EU himnuszának választott Örömódának nincs kanonizált szövege, csak a dallam hivatalos. Ha ugyanis lenne, a németek kénytelenek lennének az eredeti szöveggel énekelni, amelyben minden ember egymás fivére lesz az öröm szárnyainak jótékony suhogása által. Bizony, a régi Európa cenzorai hegyezhetnék a ceruzát, majd elszámolják munkaeszközként, s felveszik az utána járó uniós támogatást, s visszaigénylik az áfát.