Donald Trumpban egyvalamit mindenképp becsülni kell: állja a szavát. Amikor elnökválasztási kampányában arról beszélt, hogy össze fogja tépni az iráni atomalkut, elismeri Jeruzsálemet Izrael fővárosaként, falat épít a mexikói határra, radikális adóreformot hajt végre, visszavonja az Obamacare néven elhíresült egészségbiztosítási rendszert, illetve lépéseket tesz annak ellensúlyozására, hogy Kína kereskedelmi szempontból „megerőszakolja” az Egyesült Államokat, sokan azt hitték, az amúgy sem esélyes, narancshajú bohóc őrültségeket beszél.
Azóta eltelt két év, és pontosan az valósul meg, amit megígért. Mondhatnánk azt is, hogy Trump a korábbi republikánus elnökök politikáját követi. Ennek alapja a katonai intervencionizmus, a hadsereg erejének növelése, a mindenekfelett álló Izrael-barátság, az olajmonarchiákkal ápolt szoros szövetség, az amerikai gazdasági érdekek megvédése, az adócsökkentés, a fegyvertartás engedélyezése, az abortuszellenesség.
Az eredeti recepthez Trump még adott egy adag nacionalizmust – Tegyük naggyá Amerikát, Amerika az első –, kevert egy kávéskanálnyi protekcionizmust, végül az egészet egy rikító színű, orrfacsaró mázzal öntötte le, és harsányan kiüvöltötte a konyhából: Kész a kaja! Mindezt azért, hogy soha ne feledjük, ki volt a mesterszakács.
Nem is fogjuk. Trump másfél év alatt ugyanis úgy felbolygatta a nemzetközi diplomáciát, amire a szép beszédéért Nobel-békedíjat elnyerő Barack Obamának nyolc év sem volt elég. Hogy végül ezek a történelmi tettek – mert Jeruzsálem elismerését, illetve az észak-koreai vezetővel tervezett csúcstalálkozóját mindenképp annak lehet nevezni – Amerikának hosszú távon hasznosak lesznek-e, nehéz megjósolni. Ám Európa szempontjából mindenképpen ösztönzőleg hatnak.
Európa ugyanis már régóta nagy dilemmák előtt áll, ám ezekre csak most kezd ráeszmélni. Az emberiség régen a háta mögött hagyta a 90-es évek nyugodt, egypólusú világát.
Ma már nem csupán az amerikai protekcionizmussal, de Oroszország, Kína vagy éppenséggel Törökország újjáéledésével is szembesülnünk kell, ami kellemetlen döntéshelyzetekbe hozza az Európai Uniót: fenntartsuk-e a Moszkva elleni szankciókat, kivédjük-e a pekingi befektetéseket, hozzunk-e létre közös uniós hadsereget, bővítsük-e keleti irányba az Európai Uniót, mit kezdjünk az Afrikából induló, soha véget nem érő bevándorlási hullámmal.
A tegnap véget ért EU-csúcstalálkozó pedig újfent rádöbbentett bennünket arra a kellemetlen igazságra, hogy Európa elvesztette a fonalat a nemzetközi események láncolatában, kapkodva reagál, fogalma sincs, merre haladjon. Az állam- és kormányfők szófiai találkozójának elsősorban a nyugat-balkáni bővítésről kellett volna szólnia, ám Trump ismét felülírta a napirendet: az iráni atomalku jövője és az amerikai büntetővámok kerültek a tárgyalások középpontjába. Az uniós intézmények vezetői most is büszkén utasították vissza Trump lépéseit és hirdették fennhangon, hogy Európának összefogásra van szüksége, Amerika nélkül is jól meglesznek.
Csakhogy ez nem igaz. Európa semmit sem ér az Egyesült Államok katonai ereje nélkül, és mára annyira beszűkült a mozgástere, hogy az Iránnal vagy az Oroszországgal kötött üzletekhez is kvázi amerikai jóváhagyás szükséges. Európának valóban szüksége lenne közös hadseregre és arra, hogy függetlenítse magát a nagyhatalmak szorításától.
Amíg azonban Emmanuel Macron az euróövezet közös pénzügyminiszteri posztjának létrehozásán gondolkozik, Frans Timmermans pedig a lengyel jogállamiság helyzetét oldaná meg, addig valóban Trump írja meg Európa receptjét.