Emmanuel Macron egyetlen dolognak örülhetett a hétvégén, annak, hogy minden előzetes elképzelés ellenére mégsem gyújtották fel a párizsiak a várost, elegendőnek bizonyult a rendőri fellépés, és nem kellett a hadsereget bevetni. Ez azonban valószínűleg nem elegendő ahhoz, hogy a francia elnök elégedett lehessen. A Macron-féle lendületről ugyanis kiderült, hogy sehová se tart, üres frázisokból áll, és ami a legfontosabb, már senki se hiszi el azt, amit az elnök mond.
Macron politikai krédója alapvetően imázspolitizálásra épül, sokkal fontosabb számára a külcsín, mint a belbecs, első számú kérdés, hogy néz ki a sajtóban, a fotókon, hogyan lehet egy-egy döntést szépen tálalni. Ennek jó példája volt a nagy ívűnek szánt beszéd a Diadalív mellett, az első világháború lezárásának 100. évfordulóján, amikor liberális tábornokként hitet tett a nacionalizmus ellen.
Néhány héttel később pedig megjelent a nép egyszerű gyermeke az utcán százezrével, sárga mellényben, rávilágítva, hogy neki tényleg teljesen mindegy, milyen elvi különbséget tesz az elnök a nacionalizmus és a patrio-tizmus között, munkát akar és megfelelő fizetést, stabilitást, és elege van az ideológiai sületlenségekből.
Nem lehet azt mondani, hogy az utca népe bal- vagy jobboldali, hiszen volt ezen a hétvégén a tömegben ilyen is, olyan is. Voltak radikális környezetvédők szép számmal, akik elégedetlenek Macronnal, voltak szélsőbaloldali tüntetők Macron ellen, voltak a Nemzeti Tömörülés követői, akik soha nem szavaztak a jelenlegi elnökre, és voltak hivatásos bajkeverők, akik a pokolba kívánják a mindenkori államfőt, most épp Macront.
Valamint ott volt a sok millió francia háztartásban a sok millió ember, aki tévén keresztül nézte, hogyan válik csatatérré az ország, s azt mondta magában, miért kell, hogy így legyen, miért volt mindig fontosabb a személyes imázs az elnöknek az átlagemberek és az ország érdekeinél.
Macron mögött valójában nincs senki, csak érdekek miatt vezetik az önjelölt vezért a miniszterek és tanácsadók, és ez mára mindenki számára világos. Politikai hátország nélkül pedig csak az lehet a vége, amit most láthatunk Franciaországban, mert hiába hangzik szépen valami, ha senki sem hisz benne.
Emmanuel Macron ugyan bravúrosan megoldotta, hogy a német belpolitikai válság idején a liberális világ első számú vezetőjeként mutatkozott be, de hiába minden PR-akció, a barikádok emelése az utcákon nemcsak intő jel, hanem egyenesen katasztrófa egy olyan politikusnak, aki azt akarja elhitetni magáról, hogy ő egy a köztársaság gyermekei közül.
A hangoztatott eszmék az integrációról valójában soha nem bizonyultak igaznak, mindig csak kísérleti stádiumban maradt a távoli országok szülötteinek letelepítése és franciává gyúrása, amely nagyon sok pénzt emészt föl, és látványosan sok kudarc kíséri a pozitív példákat. A francia politikai életben is megvannak persze azok a túlművelt, az életről mindent tudó és mindent el is mondó emberek, akik hamar rásütik a bélyeget az utca népére.
Most Daniel Cohn-Bendit örökös provokátor és felnőni képtelen bajkeverő tartja veszélyesnek a 68-as eszmékkel teljesen ellentétes, szerinte a szabadság ellen harcoló sárgamellényes-mozgalmat. Minden liberális mindig azt a megoldást tartja végül célravezetőnek, hogy be kell tiltani az említett tevékenységet.
Ebben az esetben viszont sokkal jobb lenne figyelni arra, amit az a sok ember az utcán mond, s amit a sok ember a tévé előtt gondol. Nem ördöngösség, csak olyan tükörbe kell nézni, amely nincs összetörve.