Nem is igen tudja a mai magyar közvélemény, milyen régi adósságot törlesztett a parlament és a kormány gróf Tisza István egykori miniszterelnökkel, házelnökkel szemben.
A baloldal által gyűlölettel emlegetett konzervatív politikus 1918. október 31-i meggyilkolásáról a két héttel később összeült országgyűlés meg sem emlékezett, majd kikiáltották a népköztársaságot az úgymond munkásság és polgárság szervezetei.
Annyi becsület sem volt a képviselőkben, hogy mielőtt a Ház feloszlatta volna magát a Károlyi Mihály és tettestársai által véghezvitt, őszirózsás forradalomnak becézett vörös puccs után, hogy legalább az elemi kegyeleti gesztust megadják a korszak vezető politikusának, akit könyörtelenül kivégeztek saját otthonában, családjának nőtagjai előtt.
Talán féltek a honatyák, mert a sajtó, illetve a polgári radikális és más álneveken futó forradalmi baloldal által közutálatnak örvendőnek beállított áldozatnak még halálában sem merte senki a pártját fogni?
Lehetséges, hiszen Károlyi, a kisebbrendűségi érzéseit vérmes agresszivitással ellensúlyozó vörös gróf egy hónappal azelőtt, október 16-én – ahogy Gratz Gusztáv A dualizmus kora című művében beszámol róla – ekként rohant ki a kormánypártiak ellen, miután azt fejtegette, hogy a pacifista elvek álláspontjára kell helyezkedni, és azt kell kutatni, kinek van nagyobb hitele az antant szemében: „Ütött a leszámolás órája! A nemzet nem akarja, hogy önök vigyék a pacifista lobogót, hanem a vádlottak padjára fogja önöket ültetni, és ne higgyék, hogy felmentő ítéletet fognak kapni.”
A dörgedelemből kiolvasható, hogy a megkaparintott hatalmat később Kun Bélának és a kommünár bolsevikoknak továbbadó Károlyi nem beszélt a levegőbe, hisz a forradalmi leszámolóbrigádok végrehajtották az általa szorgalmazott ítéletet, és bestiális módon kivégezték a gyűlölt ellenfelet. A gyáva gyilkosok aztán az újsütetű nemzeti tanács erkélyéről kihirdették: „A nemzet ítélete végre lett hajtva.”
Mindez amiatt is érdemli meg az említést, mert aki a régi felszólalásokat olvassa, szinte a mában érezheti magát. Csak be kell helyettesíteni a neveket másokkal, ám a dühöngés foka, a gyűlölködés intenzitása és színvonala olyan benyomást kelthet bennünk, mintha a T. Ház fejlődés- és országellenes elemei Csipkerózsika-álmukból ébredve ott és ugyanolyan pocsolyanívón, hazaellenes retorikával folytatnák, ahol abbahagyták.
És hogy miért éppen Tisza örvendett a nemzetveszejtők, a feltétlen külföldpártiak szemében közutálatnak? Mert akkor is megvolt a ma PC-nek eufemizált kirekesztő, szörnyszülött szemléletnek az előképe.
Már 1918-ban sem bírták elviselni a pusztulásspecifikus erők, ha egy magyar politikus a nemzeti fejlődés pártjára áll, és nem hajlandó meghajtani a derekát, belemenni a hatodrangú szolgaszerepbe. Miként ma is áradat- és gyengeségpártiak a maguk által liberálisnak mondott szélsőséges anarchista, hisztérikus antinacionalista csapatok.
Tisza István azonban a nemzeti nagyság és erő megtestesítője volt, és ezért gyűlölték. El akarták veszejteni, mert az útjukban volt. Azóta is megfigyelhető, hogy az erős és nemzeti karakterű vezetőket utálják nemcsak nálunk, hanem az egész világon a globalista dogmatikus fantaszták. Tehát a jelenbeli őrület nem most kezdődött – százéves hagyományai vannak.
Ma is a Magyarországot, a nemzetállamokat erősíteni és gyengíteni akaró erők feszülnek egymásnak, az európai és a hazai színtéren egyaránt.
Száz év után viszont elégtételt kapott a mártír kormányfő. Felfoghatjuk úgy is, hogy az 1918-ban elmaradt emlékbeszéd, méltatás most hangzott el az utódok, az újra megerősödött ország mai miniszterelnökének, országgyűlési elnökének és többi polgári konzervatív politikusának jóvoltából.