Olasz kapitányunk még úgysem volt. Marco Rossi az 56. a magyar labdarúgás történetében, aki irányíthatja a válogatottat, és a hatodik, aki a határainkon kívülről érkezett. Nagyon sokáig csak magyar szakember élvezte a bizalmat, a magyar, ám román állampolgár Jenei Imre szakította meg a sort 1992-ben, majd az utóbbi nem egészen másfél évtizedben a szövetség négy külföldire – két németre, egy hollandra és egy belgára – bízta a nemzeti csapatot, a tegnapelőtt kinevezett olasz az ötödik.
Ennél is elgondolkodtatóbb, hogy a mérföldkőnek számító 2010 óta Marco Rossi a nyolcadik szövetségi kapitányunk, azaz átlagban minden évre jut egy. A 2010-es esztendő valóban rendkívül fontos, hiszen a jelenlegi elnökség akkor vette át a hatalmat a megváltóként várt, majd fogadott Csányi Sándorral az élen, hamarosan megszületett a magyar labdarúgás tízéves stratégiai programja, amely minden területen nagy léptékű fejlődést vizionált – igaz, már félidőben módosították, jóval visszafogottabb célokkal.
Ha a válogatottat nézzük, rosszabb a helyzet, mint nyolc éve volt. Ez akkor is igaz, ha azóta kijutottunk a felemelt létszámú Európa-bajnokságra, két hétig eufória lengte be a sportágat és az országot, hogy aztán a hétköznapok ismét visszarángassanak mindenkit a lehangoló valóságba.
Egyedül az infrastruktúra fejlődött látványosan kizárólagos állami segítséggel, nőtt az igazolt játékosok száma, de csak a mennyiség változott, a minőség továbbra is silány, a nemzetközi piacon eladhatatlan, a klubok rendre kinevettetik magukat az európai kupákban, a válogatott pedig történelmi vereségeket szenved például Andorrától, Luxemburgtól vagy éppen Kazahsztántól.
A végtermékből, azaz a roppant gyenge játékosanyagból a földkerekség legjobb edzője sem gyúrhatna össze világverő csapatot, ám ezzel együtt korántsem mindegy, hogy ki a szövetségi kapitány. Dárdai Pál például a maga emberi és szakmai kvalitásaival átlátta, hogyan lehetne kihozni ezekből a futballistákból a maximumot, az elődeiből és az utódaiból azonban hiányzott ez a képesség.
A kapitánykérdésben egyedül döntő – az elnökség szerepe a gyakorlatban mindig formális volt – Csányi Sándor egyszer már elismerte, hogy nagyot hibázott, amikor Pintér Attilát kinevezte; kérdés, vállalja-e valaki a felelősséget és a következményeket a már a hazájában is leírt, és nálunk most menesztett Georges Leekens szerződtetéséért. A döntést senki sem értette akkor, azóta sem igazolta semmi, sőt a kirúgása nem más, mint újabb beismerése egy baklövésnek, ami állítólag most legalább nem jár több tíz milliós kárt okozó végkielégítéssel.
A belgának nem jutott egyetlen tétmeccs sem, már a felkészülési időszakban bebizonyította, nem való ide és erre a feladatra. Georges Leekenst tavaly október 30-án nevezték ki, azaz sikerült az elnöknek és az elnökségnek csaknem nyolc hónapot kidobni az ablakon, hiszen ugyanúgy nincs csapatunk és a játékról szóló elképzelésünk, mint akkor, a hitből, a bizalomból viszont még jócskán lehetett veszíteni.
A lapunknak adott interjúban Marco Rossi arról beszél, hogy leül minden szóba jöhető motivált játékossal beszélgetni, tehát ismét elölről kezdi, amit már régóta folytatni kellene – de nem is tehet mást. Azonnal tétmeccsekkel kell indítania, és valóságos csodával érne fel, ha teljesítené a célt, ami egyben az MLSZ vezetésének az utolsó mentsvára is: a részvételt a 2020-as, részben budapesti rendezésű Európa-bajnokságon.
A Bp. Honvéddal Marco Rossi egy éve bajnokságot nyert, és amikor távozott, azt ígérte, hogy ha egyszer visszatér, megtanul magyarul. Most belevághat. A magunk érdekében reméljük, hogy lesz rá elég ideje.