Egy Londonban élő barátom nemrég elárulta nekem, hogy reggelente, munkába menet, szereti elkerülni a csúcsforgalmat. Ezért korábban indul el otthonról. De nem a zsúfolt vasúti szerelvények vagy a korai munkakezdés követelménye miatt döntött így. Azért kel fel korán nap mint nap, mert nem akar terrortámadás áldozata lenni. Osztott-szorzott, és rájött arra, hogy a terroristák általában a csúcsforgalomban szeretnek robbantgatni, lövöldözni, késelni.
Ismerősöm tulajdonképpen Sadiq Khan, London főpolgármesterének tanácsát követi, miszerint a terrorizmussal együtt kell élnünk, a terrortámadások a mindennapjaink részévé váltak. Szokjunk hozzá. Hozzászokott a barátom is. Manapság már nem 7-re állítja be a vekkerét, hanem egy órával korábbra. Esténként egy kicsit előbb tér nyugovóra, hogy kialudhassa magát. Végül is a korán kelésnek is megvannak az előnyei: nem zsúfoltak a vasúti szerelvények, az irodában kora reggel zavartalanul, csendben folyik a munka.
A barátom azonban talán kissé paranoiás, hiszen mekkora az esélye annak, hogy valaki terrortámadásban veszíti életét? Körülbelül ugyanakkora, mintha lezuhanna a repülőgépe. Mégis, mi késztet embereket arra, hogy olyan eseményektől rettegjenek, amelyek ritkán fordulnak elő? A repülőgép-katasztrófák esetében talán az, hogy ha a gép egyszer lezuhan, a halál elkerülhetetlen. A terrortámadásokban pedig az a legszörnyűbb, hogy – az egyszerű bűncselekményekkel szemben – olyan emberek törnek az életünkre, akik az életformánkat vetik meg. Nem tetszik nekik a bőrszínünk, ruházatunk, vallásunk, társadalmi szabályaink, értékrendünk, erkölcseink. És ezért robbantanak, megkéselnek, lelőnek.
A helyzet természetesen sokkal bonyolultabb ennél: a terrorista lehet depressziós, állástalan, alkoholista, öngyilkosságra hajlamos, mélyszegénységben élő, könnyen megvezethető, tanulatlan, műveletlen, egyáltalán nem vallásos fiatalember. De lehet intelligens, számító, terveit éveken át szövögető vallási fanatikus, mint amilyenek a 2001. szeptember 11-i támadások elkövetői voltak.
A lényeget tekintve azonban egy dolgot nem felejthetünk el: köztünk vannak és ártani akarnak. Mindegy, hogy közel-keleti államok kormányai által támogatott radikális hitszónokokról van-e szó, vagy az interneten az Iszlám Állam által megszédített magányos farkasokról. Itt vannak, és bármikor támadhatnak. A francia belügyminiszter valamelyik nap hűvös közönnyel tudatta: Franciaországba 271 dzsihadista tért haza, miután Irakban vagy Szíriában harcoltak szélsőséges szervezetek fegyvereseiként. A szélsőséges iszlamista ideológiát vallók jönnek-mennek. Itt vannak közöttünk. Tudnak róluk. Szokjuk meg.
A tegnapi párizsi merénylet elkövetőjéről tegnap este derültek ki részletek. Valószínűleg senkit sem lepett meg, hogy nem Jacques-nak vagy Jeannak hívják az illetőt. Vagy az, hogy illegálisan tartózkodik Franciaországban. Ki tudja, talán brüsszeli kötődése is van. Hozzászoktunk.
De akár ahhoz is lassan hozzászokhatunk, hogy – a londoni mecsetnél történt támadáshoz hasonlóan – felháborodott középkorú keresztény férfiak lesznek a terrortámadások elkövetői. Akiknek elegük van a szélsőséges iszlamistákból. A határainkon szabadon átsétáló dzsihadistákból. Az integrációs nehézségekből. A kudarcot vallott multikulturalizmusból. A nyitott kapuk politikájából. A bevándorlókat felkaroló segélyszervezetekből. A segélyszervezetek értékeit elutasító bevándorlókból. A Sadiq Khanokból. És az Európai Unió csődöt mondott migrációs politikájából.