Ha van kimondottan orosz sportág, akkor az a sakk. A több mint fél évszázados orosz–szovjet hegemónia több alakja – Mihail Botvinnik, Anatolij Karpov és Garri Kaszparov mindenképpen – beleégett az egyetemes sporttörténetbe.
De hát a sakk inkább a szintén méltán világhírű orosz baletthez hasonlítható: elismerésre érdemes nemzeti teljesítmény, de arra nem alkalmas, hogy egy birodalom erejét tükrözze.
A Szovjetunió ezt a lehetőséget a legmeggyőzőbben a jégkorongban lelte meg – pláne amíg a népi demokratikus világ inkább csak hallott az észak-amerikai profikról, de látni nem nagyon látta őket. S persze úgy általában az olimpiai sportágakban a birkózástól, a súlyemelésen és a tornán át az úszásig – és még sorolhatnánk –, de mondjuk Alekszandr Karelin, Vaszilij Alekszejev, Dmitrij Bilozercsev és Vlagyimir Szalnyikov neve csak a vájt fülűeknek cseng ismerősen.
A labdarúgás nélkül a Szovjetunió sem lehetett meg, és Oroszország is áhítja – egyelőre mindhiába – a sikereket a legnépszerűbb sportágban. Lev Jasin, Oleg Blohin és társaik neve, az 1960. évi Európa-bajnoki cím, az 1956-os és 1988-as olimpiai siker, a Dinamo Kijev 1975-ös KEK-győzelme (a döntőben a Ferencváros ellenében) mind-mind ismert név és adat, de a szovjet futball ezek dacára sem tudott sohasem az első vonalba, a legnagyobbak közé emelkedni.
A Szovjetunió szétesése ebből a szempontból is komoly vérveszteséget jelentett az oroszoknak, hiszen nemcsak a flotta, de a futball jelentős bázisa is ukrán részre esett; elegendő arra utalni, hogy a már említett Dinamo Kijev egymaga tizenháromszoros bajnok volt a szovjet érában.
Az önálló orosz válogatott az elmúlt negyed évszázadban egyetlen említésre méltó sikert képes felmutatni: az Arsavin fémjelezte csapat a 2008-as, osztrák–svájci közös rendezésű Európa-bajnokságon elődöntőt játszott. Csak a világbajnokságokat számba véve az oroszok 1998-ban, 2006-ban és 2010-ben ki sem jutottak a tornára, s egyetlenegyszer sem élték túl a csoportkört!
Bár Fortuna kegye, a FIFA érdeke és Putyin szelleme ezúttal kimondottan könnyű csoportba terelte a szbornaját, ha Uruguay, Szaúd-Arábia és Egyiptom társaságából nem sikerül továbbjutni, akkor Oroszországban közönybe fulladhat a világbajnokság.
Az oroszok a közelmúltban rendeztek jégkorong-, majd vizes világbajnokságot. Közmegelégedésre. És relatíve „kopejkákból”. Továbbá persze téli olimpiát. Noha a szocsi játékok költségei az egekbe emelkedtek – meghaladták az ötvenmilliárd dollárt –, egy várost a környezetével együtt ki lehet pofozni, az átlagos háromcsillagosról az ötcsillagos luxus szintjére emelni. Egy egész országot, pláne egy hatalmasat már képtelenség egyik napról a másikra új ruhába öltöztetni.
Az oroszok szép lassan le is tettek grandiózus terveikről. Ettől persze még lehetnek jó házigazdák. A stadionok szépek és modernek, az infrastruktúra a nyugat-európai színvonaltól nyilván elmarad, de a dél-afrikait és a brazíliait biztosan megüti, s az országba látogató futballturistáknak sem kell minden pillanatban attól rettegniük, hogy kifosztják, felrobbantják őket.
A fanyalgók mégis inkább attól tartanak, Putyin kisajátítja a világbajnoksággal járó sikert, a tornát hatalma, népszerűsége kiterjesztésének rendeli alá. Az már lényegesen kisebb publicitást nyer, hogy az elnök a vb-vel jelentős kockázatot is vállal. Putyin nem egy izgága ország második kategóriás diktátora, hiba lenne mindent az ő ambícióin keresztül értékelni.
Oroszországnak kijárt, hogy világbajnokságot rendezzen, sportnyelven: helyzetbe került. Az esemény azt hivatott eldönteni, mire megy ezzel a lehetőséggel.