Mamma mia, vége a dolce vitának! – az összes olaszos közhelyet ellőtte a nemzetközi sajtó mostanra, hogy küszöbön áll az új római kormány megalakulása. Európa hirtelenjében azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen.
A következetesen soha nem vicces Paul Lendvai – a bécsi Der Standard kiérdemesült publicistája – végső kétségbeesésében viccre ragadtatja magát: az olaszok a világ legerősebb népe, hiszen évtizedek óta túlélik a saját politikusaikat…
Ne sírjunk, ne nevessünk, vonjuk le a tanulságokat! Abból a nagy nullából, ami „európai politizálás” címen ma folyik, az olaszok látványosan nem kértek. Olyanokra voksoltak a márciusi választásokon, akik nem EU-diktátumoknak, ostoba ukázoknak akarnak megfelelni. Nem hajlandók átadni országukat a Földközi-tenger szélesre tárt kapuján, Afrika felől érkező bevándorlóknak, mint idős utasnak a helyet a villamoson.
Az új olasz vezetők visszautasítják a máris ideges brüsszeli, francia és német hangokat, amelyek arra próbálják sarkallni őket, hogy a megszorítások irányában induljanak el. Nehéz nem észrevenni: az olaszok olyan pártokra, az Öt Csillag Mozgalomra és a Ligára szavaztak a legnagyobb arányban, amelyek pár éve vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak regionális alakulatként léteztek.
Ha a márciusi voksolás nem lett volna elég ennek kinyilvánításához, a múlt hét végén a Valle d’Aostában rendezett megméretésen a helyi vonatkozású erők mellett – micsoda meglepetés! – az Öt Csillag és a Liga erősödött meg, a polgárok pedig most először a hagyományos jobb- és balközép pártokat egyaránt kisöpörték a közgyűlésből. Nagy tanulság: így járnak azok, akik nem értik az idők szavát.
Az elitváltás ráadásul nemzedékváltással is összekapcsolódik: a Cossigák, Andreottik és Berlusconik országában a két új vezető, Luigi di Maio és Matteo Salvini összesen 76 évesek; azelőtt egy valamirevaló római politikus egymaga volt ennyi. Ósdi tévéfelvételeken rémlenek fel a képek, amelyeken az elnöki-kormányfői találkozókon idős férfiak lapogatják egymást.
Mindez nem fedheti el, hogy Olaszország egyetlen gigantikus adóssághegy. Tartozása eléri a GDP 132 százalékát: ez arányosan számítva a görög után a második, nominálisan pedig a legnagyobb summa Európában. És a piacok a Brüsszel-ellenes kormány hírére egyre több pénzért cserébe hajlandók csak finanszírozni az adósságot, egyre magasabb hozamért vesznek olasz kötvényeket.
Németországban már attól tartanak, hogy megint nekik kell felmosniuk a padlót. Ha az EU évekig kínlódott az olasznak a kilencedét kitevő görög gazdaság adósságválságával, akkor képzelhetjük, mit idézhet elő egy krach az euróövezet – és a brit kilépés után már az egész EU – harmadik legnagyobbjánál.
Akkor lenne csak Mamma mia! Ez – és most hazabeszélünk – visszaigazolja azokat az országokat, amelyek nem rohantak az első hívó szóra az eurózónába, amelyet az új olasz pénzügyminiszter-jelölt egyébként német ketrecnek nevezett.
Magyarország több szempontból is szövetségest nyerhet az új római kormányban, ami nem jönne rosszul a brüsszeli csaták és a 2019-es európai választások előtt. De az olaszoknak kezdeniük kell valamit magukkal; egyelőre a körvonalai sem látszódnak, hogyan oldják meg a rejtvényt. Ez a futballban, konyhában, művészetekben és divatban kiváló nép a politikában és a gazdaságban bőven hagy kívánnivalót maga után.
Az biztosan nem járja, hogy – mint a kormányprogram egy azóta visszavont tervezetéből kiszivárgott – 250 milliárd euró adósságelengedést kérnének az Európai Központi Banktól. Ha 250 forinttal adós maradok a kocsmában, és joggal kiabál velem a pultos, akkor ennek sem lehet helye Európában.