Tojástáncra kényszerül az, aki ma a magyar–német kapcsolatokban úgy akarja hallatni Magyarország hangját, hogy a németeket se idegenítse el tőlünk. A német média régóta nem bánik kesztyűs kézzel hazánkkal és az Orbán-kormánnyal, Berlin és Budapest viszonyát pedig komoly nézeteltérés terhelte a migránsválságban. De – teniszpéldával élve – a magyar–német viszony a hazai diplomáciai Grand Slam-tornák egyike: jelentőségben csak az EU-hoz, az Egyesült Államokhoz és az Oroszországhoz fűződő kapcsolataink veszik fel vele a versenyt.
Geopolitikai adottságaink egyikéből következik: ezt a kapcsolatrendszert soha, a véleménykülönbségek dacára sem szabad feladnunk. Legfeljebb egy óvodásnak kell hosszasan magyarázni, hány ezer szál köti össze történelmünket, kultúránkat, gazdaságunkat a németekkel, közülük is az elsők között a bajorokkal, ha olykor girbegurbák is ezek a szálak, ahogy a 2015-ös migrációs válság is összekuszálta őket.
A bajorok teljes haderejét megsemmisítették a magyarok – írták egy annalesben 900 körül. De száz év múlva Bajor Gizella ült Szent István királyunk mellett. Ma elmondhatjuk: a határ védelmével, a korábban – amíg ragadós példává nem lett – annyiszor elítélt kerítéssel Németországot is védjük.
Szombati beszédében a magyar kormányfő talán akkor került a legközelebb a németek lelkéhez, amikor azt hangsúlyozta, mit adunk mi a németeknek itt, a „végvárakon”, nem pedig azt, hogy mit várunk tőlük. A német – és ez nem sztereotípia, hanem történelmi tapasztalat – dolgos nép, szeret javakat felhalmozni, de keresztényként készséggel megosztja azokat a rászorulókkal. Csak azt nem szereti, ha kihasználják vagy hülyének nézik, amire sajnos a migrációs válság elmúlt három évében számos példát láthatott.
Orbán Viktor most világossá tette: nem kéregetni jöttünk az Európai Unióba, nem akarunk német pénzen élni, hanem úgy készülünk, hogy 2030-ra Magyarország az EU nettó befizetője lesz. Felszólalásában a miniszterelnök Kohlt dicsőítette, nem a Kohlét, ami nemcsak szenet, de „lóvét” is jelent. Valójában az ül fordítva a lovon, aki eddig úgy képzelte: hazánknak engedelmeskednie kell az európai hatalmi központoknak, mindenekelőtt Berlinnek, az EU első számú finanszírozójának, pusztán azért, mert mi az unió haszonélvezői vagyunk. Ha ez így lenne, teljesen felesleges volna eljátszani a demokráciát Európában.
A tévképzetet egy továbbival is szokás megfejelni: Németország egyenlő Berlinnel, a kancellárral, jelen esetben Angela Merkellel, azt kell figyelni, amit ő mond. Ez óriási tévedés. Egy tizenhat tartományból álló, kulturálisan és gazdaságilag is rendkívül tagolt szövetségi köztársaságról beszélünk, ahol ráadásul az elmúlt hetet a főváros és Bajorország, a legnagyobb és egyben a második legnépesebb tartomány szembenállása uralta.
Orbán beszédében egy olyan tartalmi megállapítás sincs, amit ma már egy bajor ne vállalhatna: erős országok nélkül nincs erős Európa, nem akarunk migránsokat és iszlamizációt sem. Ez három éve, amikor a válság kezdődött, de a politikai korrektség jobban tartotta magát, még eretnekségnek számított, ám mostanra, hogy a píszí egészségi állapota megrendült, már nem az.
Egy friss felmérés szerint a németek többsége keményebb bevándorláspolitikát akar, a bajor kormányfő kereszteket szögez fel a közhivatalokban, a CSU-pártelnök (és szövetségi belügyminiszter) szerint az iszlám nem tartozik hozzá Németországhoz.
Orbán beszéde 3660 szóra rúg. Miközben jelentős része a német kapcsolatokról szól, több mint beszédes, hogy a 14 említett név között egyvalakié bizony nem szerepel benne. Angela Merkelé.
Ehhez is az elmúlt három év kellett.