Állítólag sikeres volt a tárgyalás az Európai Unió és az Egyesült Államok között, hiszen mindkét résztvevő örült az egyeztetés végén, Donald Trump pedig a tőle megszokott választékossággal nagyon nagy napnak nevezte a döntést. Az amerikai elnök tárgyalópartnere Jean-Claude Juncker volt, akit egyes lapok nemes egyszerűséggel az Európai Unió elnökének neveztek, amolyan csúcsvezetőnek, a kormány- és államfők királyának.
Persze korunk hisztérikus sajtója azzal foglalkozik, hogy Juncker nem volt hajlandó megfogni Trump kezét, feltételezve, hogy ő amolyan határozott és szigorú vezető, aki ilyen apró trükkökkel jelzi, hogy nem ért egyet Donald Trump politikájával. Juncker és Trump személyes kapcsolata egy kicsit se érdekes, főleg annak fényében, hogy egy lassan körvonalazódó kereskedelmi háborúról, elvekről, értékekről és a kétoldalú kereskedelmet érintő kérdésekről is szó esett.
A végeredmény, ahogy lenni szokott, most is teljesen megfoghatatlan, értelmezhetetlen, mert az nem eredmény, hogy Amerika mégse tartja veszélynek Európát magára nézve. Talán egy hét múlva ismét változik a világ, vagy húsz perc múlva, esetleg egy évig tart a béke. Nem tudni. Ha pedig Juncker vállán nyugszik az Európai Unió kereskedelmének a jövője, akkor jobb, ha mindenki kidolgoz egy B tervet. Csak úgy, biztos, ami biztos.
Míg a legendásan koordinálatlan mozgású két politikus Washingtonban beszélt a semmiről, Johannesburgban az öt feltörekvő gazdaság vezetője tárgyalt arról, miként lehetne a nemzetközi kereskedelmi háborút lecsillapítani. Szó sincs arról, hogy ott, a BRICS-tagok között béke és egyetértés volna, Kína és India egymás egyértelmű riválisai, csápjaik a világ minden táján láthatók, és saját súlyuk folytán tudják átalakítani a kereskedelmet.
Egyértelmű érdekük, hogy a vámok a világ minden táján eltűnjenek, hiszen ők adják azokat a termékeket, amelyeket a washingtoni páros által képviselt százmilliók megvásárolnak. Kína azonban ma már nem 1,4 milliárd szegény kulcstartógyártó munkás hazája, hanem nagyhatalom, amely néha túlságosan is dinamikusan jár el, ha gazdasági érdekeit érvényesíteni kívánja, és ugyanez igaz Indiára és Oroszországra is.
A látványos különbség a dinamizmus, amelyet észre kell venni, az egyre jobban szűkülő különbség a fejlett és a feltörekvő világ között. Trump és Juncker a sajtónak játszva tárgyalt egymással, mert mindkettejük számára fontos a cseppet sem makulátlan imázsuk tisztogatása. Percenként térdre zuhannak, szorongatják őket politikai és gazdasági ellenfeleik, no meg személyes démonaik, ez utóbbi a bizottsági elnök esetében viszonylag látványos felvételeket produkál. Mindent lehet rájuk mondani, csak azt nem, hogy dinamikusak lennének.
Kereskedelmi háborút akarnak lezárni, amely hivatalosan el se kezdődött, és nem veszik észre, hogy egy másik, sokkal súlyosabb és kockázatosabb háború kellős közepén vannak. Csakhogy elfelejtettek harcolni, mert ők abban a boldog békeidőben töltenek be fontos pozíciót, amikor soha nem kellett elővenni a fegyvereket, csak emlékeztetni mindenkit a háború szörnyűségére.
A bizottsági elnök emlékeztette is amerikai tárgyalópartnerét a közös múltra, George Patton tábornokra, aki az amerikai erők európai főparancsnoka volt, és ma egy luxemburgi katonai temetőben nyugszik. A tábornok jelleme és sorsa tökéletesen példázza a jövő veszélyeit, hiszen az acélból öntött katonaember végigharcolta a második világháborút a legsúlyosabb frontvonalakon, majd a békekötést is megélte.
A rettenthetetlen katona, a hős végül egy közlekedési balesetben vesztette életét, egy rossz kormánymozdulat miatt.