Megtörtént. Donald Trump és Kim Dzsong Un tegnap történelmet írt, amikor hosszú percekig tartó, határozott kézfogással köszöntötték egymást Szingapúrban. A helyzet súlyának az amerikai elnök és az észak-koreai vezető is látványosan tudatában volt: a tükör előtt gondosan begyakorolt, jelentőségteljes arccal meredtek egymásra, s nyújtották a végtelenségig a pillanatot, elegendő időt adva a lesben álló több száz sajtómunkásnak, hogy elkészítsék a tökéletes fényképet.
Hogy mit fog szimbolizálni a fotó, azt egyelőre még senki sem tudja, hiszen, noha Észak-Korea mindenkori vezetője a koreai háborúnak véget vető, 1953-as fegyverszüneti megállapodás megkötése óta arra vár, hogy Amerika hajlandóságot mutasson a közvetlen párbeszédre és egyúttal a háború hivatalos lezárására, erre a lóra – egészen mostanáig – az Egyesült Államok egyik hivatalban lévő elnöke sem ült fel.
Donald Trumpot azonban a történelemcsinálás ténye, illetve elődje, Barack Obama túlszárnyalása eltöltötte annyi hiúsággal, hogy ne foglalkozzon azokkal a kockázati tényezőkkel, amelyek következtében a korábbi amerikai elnökök még az enyhébb, a mostanihoz hasonló diplomáciai időszakokban sem éltek a találkozó lehetőségével.
Donald Trump meglátta a „kicsi, dagadt rakétaemberben” a saját lehetőségét, és hirtelen elkezdte komolyan venni Kim Dzsong Unt, a harmincas évei elején járó észak-koreai vezető így szintén megkapta azt, ami után 2011-es hatalomra kerülése óta áhítozott: a világ legbefolyásosabb politikusával azonos rangon parádézik az erre létrehozott díszletben, miközben az egész világ lélegzet-visszafojtva figyel.
Nehéz út vezetett idáig, legalábbis Kim számára, hiszen a nemzetközi közvélemény szívesen szorította be a komolyan nem vehető, őrült diktátor szerepébe, aki előbb jutott a nyugati címlapokra a nevetséges frizuráival, mint az atomprogramjával. Mostanra azonban a Magyarországnál másfélszer nagyobb, 23 milliós lakosságú ország elhitette a világgal, hogy erős, veszélyes és félelmetes, így a tárgyalóasztalnál is kijár neki a tisztelet.
A valósághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy míg Kim Dzsong Un a Nyugat számára legtöbbször egyszemélyes vezetőként, háborodott ficsúrként jelenik meg, Észak-Koreát valójában gondosan megtervezett döntések irányítják, amelyeket a katonai vezetés és a párthierarchia közösen készít elő. Ez a phenjani gépezet pedig éppen Donald Trumpban látta meg a saját lehetőségét. Az amerikai elnökben, aki szeszélyes tinédzser módjára rángatózik a világpolitika arénájában, és saját kénye-kedve szerint hozza meg az egész világra kiterjedő döntéseit.
A kollektív szemléletű kelet-ázsiai társadalmak állítólag leginkább abban különböznek tőlünk, nyugatiaktól, hogy nagyobb figyelmet szentelnek az üzenet kontextusának, vagyis annak, milyen körülmények között hangzik el egy adott kijelentés vagy ígéret, míg az individualista kultúrákban elsősorban a nyíltan kimondott szavaknak van jelentőségük, a szituáció és a kapcsolatok természete csupán másodlagos.
Donald Trump azért ment Szingapúrba, hogy rábírja Kim Dzsong Unt az Észak-Korea biztonságát és legitimitását szavatoló nukleáris arzenál teljes megsemmisítésére, mindössze néhány nappal azután, hogy Kanadában durcás kisgyerekként visszavonta a G7-csúcstalálkozó zárónyilatkozatának támogatását, pár hete pedig felmondta az iráni atomalkut, annak ellenére, hogy az iszlám köztársaság bizonyíthatóan betartja az egyezményben foglaltakat.
Mert csak. Ez egyúttal arra is magyarázat, hogy Kim és Trump zárónyilatkozatában miért csak pár hangzatos elköteleződés szerepel a koreai háború végleges lezárása vagy a denuklearizációra vonatkozó konkrétumok helyett.