Két magyar ellenzéki képviselő őrületes bátorságról téve tanúbizonyságot olyan molinót lógatott ki az Országházra, amelyen a Diktátorok szó szerepelt és három fotó: Orbán Viktoré, Vlagyimir Putyiné, valamint Recep Tayyip Erdogané.
A kevéssé kidolgozott üzenet igyekszik egy szintre helyezni a három politikust, mindennek magyarázataként Szabó Tímea, a molinózó párt, a Párbeszéd társelnöke azt mondta: a három vezetőt nem az érdekli, hogy az országukban hogyan élnek az emberek, hanem saját hatalmuk bebetonozásán dolgoznak. Ennélfogva Orbán Viktornak – ha hallgatna Szabó Tímeára – nem lenne szabad találkoznia a török elnökkel. Se az orosz elnökkel, se a kínaival, se az amerikaival, hiszen ő ugye Donald Trump, akit utálni szokás az ő köreikben.
A Párbeszéd által bemutatott kétfős villámcsődület egy mások által kitalált és pontosan ugyanígy megrendezett lufipukkanás. Abban a hitben szokás ezt megrendezni, hogy az egyik országot a másikkal tökéletesen be lehet helyettesíteni, a nemzetközi diplomácia feladata pedig az, hogy a „demokratikus” vezetők jól a „nem demokratikusok” orra alá dörgöljék, milyen csúnyán viselkednek.
De leginkább ne találkozzanak velük, mert ők gyűlöletes gonosztevők, és azt mindig a liberális elit mondja meg, hogy kik kerülnek be a rosszak közé. Elfordulni tőlük, mert még a levegő is fertőző, amit kilélegeznek – elméletileg ez lenne a feladat. Hiszen látszik: Szabó Tímea és elvbarátai mindig jobban tudják, hogyan kell élni Törökországban, Oroszországban vagy a világ bármely más fertályán, mint maguk az ott lakók.
Recep Tayyip Erdogan a közel-keleti régió egyik nagyhatalmának vezetője, aki 2002 óta irányítja az országot. Szinte az egész világot bejárta, kilencszer volt Nagy-Britanniában, tízszer Franciaországban, tizenhatszor Németországban. Stratégiai fontosságú az együttműködés Magyarország és Törökország között, ha ez megvalósul, onnan jöhetne a földgáz a Török Áramlat vezetéken keresztül, ráadásul a török megállapodás segít abban, hogy a balkáni útvonalon ne egymás sarkát tapossák a bevándorlók.
Egy nagyon dinamikus és bonyolult kapcsolati hálóról van szó, amelyet kizárólag pragmatikusan lehet megközelíteni, mert egyetlen országnak sincs joga beleszólni, hogy a másik ország népe kire szavaz és hogyan élje az életét. Sokkal érdemesebb azt megnézni, miért lehet népszerű a „diktátor” Erdogan Törökországban, hogyan lehet olyan sikeres Törökország, és miért olyan pokolian sikertelen mondjuk a Párbeszéd.
Nem érdemes naivnak lenni, a diktátorokat, függetlenül attól, hogy milyen az imázsuk, mindenhol fogadják. Egy találkozó ugyanis soha nem értékközösség. A Szovjetunió idején még megkövetelték az együtt haladóktól az ideológiai hasonlóságot, de ma, 2018-ban már senki sem kér ilyet. A vörös Kína ugyanolyan érzelemmentes kapitalista, mint Törökország, Szaúd-Arábia, Németország vagy Svédország.
A magyar–török együttműködés minden szempontból sikertörténet, amelyben óriási lehetőségek vannak. A népmesei ellenségből tudtunk jó együttműködő partnert varázsolni, mert mindkét félnek érdekében állt a közeledés, és mindkét fél tiszteletben tartja a másik életét, értékeit.
Vannak olyan országok, amelyek nagyon szeretnék, ha a török elnök velük egyeztetne, hozzájuk hozná a török cégek termékeit. Ebben az örökös versenyfutásban ma már gyorsnak és ügyesnek kell lenni, nem elég arra figyelni, hogy a nagy testvérek mit tartanak jónak. Mert a nagy testvér ott, nyugaton nem azt szagolja, hogy büdös-e a török pénz, hanem boldogan elfogadja azt az üzleti ajánlatot, amelytől eltanácsolta a kistestvért.