Keresgéltem mindenfelé, miként reagálnak a magyar szocialisták Orbán Viktor bálnabeli beszédére – de hiába. Bizonyára bennem van a hiba. Mert azt föl sem tételezem, hogy az ellenzék vezető erejeként nincs a nemzeti konzultációs összegzésről véleményük: a választások előtt háromnegyed évvel ez nagy szegénységi bizonyítvány volna. Vagy a hallgatás beleegyezés? A honlapjukon mindenesetre az a meglehetősen penészes, kéthetes hír harsog e tárgyban, hogy a déli határon a kerítésnek mindaddig állnia kell, amíg a magyarok félnek. S a magyarok szerint jobb félni, mint megijedni.
Ez mindenesetre pozitív elmozdulás Botka László korábbi elnyilatkozásaihoz képest, s valószínűleg minden reményét szertefoszlatja a Juncker–Schulz-tengelynek, hogy Szegedből legalább képzeletben amolyan minta-befogadóvárost kreáljanak. Szeged sok mindent megélt a történelme során, de még a nevezetes tiszai árvíznél is nagyobb dúlást okozott volna, ha a mag-európai kegyelmes urak mesterterve sikerül.
Orbán Viktor beszéde több volt annál, mint hogy még egyszer összerántsa a tábort, mielőtt a nyári kánikulában „szétszélednének a hadak”. Hiába csúfolták a kákán is csomót keresők „félévértékelő beszédnek”, világosan összefoglalta a kormányzat (és a konzultáció folytán a nemzet, a brit királyi közvélemény-kutatók jóvoltából pedig az uniós többség) markáns véleményét: Európa migránsgondjait nem a Soros-recept szerinti képmutató emberbarátsággal, s nem is a liberális hablattyal lehet megoldani. Ha Európa a hon, nincs mese: szükség van európai honvédelemre. A kvótaerőszak pedig csak az első – bár a leglátványosabb – lépése a brüsszeli lopakodó szuverenitáselvonási kísérleteknek: utána következik a politika általában, a gazdaság, majd a jogrendszer.
A kormányfő formálódó királyságot emlegetett – én a mentalitást tekintve inkább császárságnak mondanám. Az Amerikai Egyesült Államok központosítási szintjén is túltevő, mindennemű demokratikus felhatalmazást nélkülöző, láthatatlanul alkotmányozó brüsszeli elit számára pedig a migránsbiznisz csupán ürügy: előremenekülve a „győzelembe”, visszafordíthatatlan helyzetet akarnak teremteni. Ezért van jelentősége annak, ha hazánk kedvezőtlen európai bírósági döntés esetén sem hódol meg a kvótanyomás előtt. Az euroszkepticizmus és az eurorealizmus szembeállítását kevésnek tartom: szerintem – Hunyadi János módjára – akkor sem szabad lemondani Európa megmentéséről, ha Európa ezt nem akarja. Ám, mint láttuk: az európaiak akarják, a néptől elszakadt európai vezetők nem.
Így aztán nem az a kérdés, hogy az amerikai spekuláns George Soros nevet-e a végén, hanem hogy mi sírunk-e. Tamás Gáspár Miklós (akinek annak idején tízszer akkora volt a havi Soros-apanázsa, mint az én bruttó hírlapírói bérem, s aki szerint én „terrormédia-munkás” vagyok) a szerinte „álparanoiás” Orbán-beszéd kapcsán a mindinkább prostituálódó Hvg.hu-n kifejtette, hogy Sorosnak „egy cikken és pár nyilatkozaton kívül az égvilágon semmi köze nincs a menekültkérdéshez”.
E csekély munkássága (plusz a Junckerrel való visszatérő csókváltás) valóban eminens nemzetbiztonsági kérdés. De lassan Tamás munkássága is az, hiszen nem lehet mindent a feltartóztathatatlan szenilitás nyakába varrni. „Sorosnak semmi köze ahhoz, hogy a közép-ázsiai, közel-keleti, afrikai menekülteket Európába »terelik«, abból az egyszerű és nyilvánvaló okból, hogy a menekülteket az égvilágon senki nem »tereli« sehová. Így Soros György se.” Tamás migránsbiznisz-tagadó, ám ezt egyelőre nem büntetik. Mindazonáltal nem ártana neki egy rendkívüli Soros-ösztöndíj Molenbeekbe vagy valamely más nem létező no-go zónába, esetleg az itáliai felségvizekre.