„A kazánrobbanás vagy a gátszakadás lehet szükségszerű, adott esetben hasznos is; de kazánrobbanás, gátszakadás mint öncél: ez Quasimodo álma. Az ő forradalma a beteg lélek zendülése az élettel szemben” – írta gróf Károlyi Mihály „őszirózsás” ámokfutásáról kortársa, a kiváló író, Herczeg Ferenc.
A magyar történelem egyik legválságosabb időszakában, 1918 őszén a felelőtlenség, a cinizmus és a szélkakas-politika jutott kormányzati szerephez, amiért a magyarság nagy árat fizetett. A történelmi tanulságok napjainkban is hasznosak lehetnek, elég csak a hódmezővásárhelyi polgármester-választást követő ellenzéki reakciókra gondolni.
Bár a Fidesz–KDNP jelöltjének veresége nem egyenlő az ellenzéki pártok győzelmével, hiszen egy független jelölt mögé sorakoztak fel az MSZP-től a Jobbikig, a választók többsége egy pártlogóktól mentes személyre adta voksát, de az ellenzék igyekszik tőkét kovácsolni az eredményből április 8-ra.
Hirtelen megkezdődtek a háttéregyeztetések, Szél Bernadett számára kezdenek megszépülni a szocialisták, talán már az „áruló” ex-LMP-s Karácsony Gergelynek is meg tudna bocsátani annak érdekében, hogy leboltolják az egyéni választókerületeket, ahol visszalépnének egymás javára.
A Jobbik hétfőn még hallani sem akart hasonló együttműködésről az LMP-vel, tegnap viszont Vona Gábor már nyitottságának adott hangot az összeborulásra.
Formálódni látszik tehát a szivárványkoalíció, amely találó elnevezés mind a lehetséges együttműködés sokszínűsége, mind annak várható kérészéletűsége okán. Gondoljunk bele, mi történne, ha a választások után a Jobbik–MSZP–DK–LMP-koalíció alakítana kormányt! Feltéve, hogy eljutnának a koalíciós szerződés aláírásáig. Mindjárt az első nagy kérdés, hogy ki lenne a miniszterelnök. Vona, Szél, Karácsony és Gyurcsány leülne és eldöntené kő-papír-ollóval?
Netán előhúznának a kalapból egy köztiszteletben álló, párton kívüli személyt? Ki vállalná? Jönne a magyar olimpiai bajnok gyorskorcsolyázókat lemigránsozó Majtényi László? Ha már államfő nem lehetett…
Azután újabb komoly dilemmák következnének, mert valakinek sebtében össze kellene kalapálni egy viszonylag koherens, megalapozott, kivitelezhető kormányprogramot, amihez nem elég azt mondani, hogy bérunió – amit egyébként minden létező uniós intézmény és szakértő képtelenségnek nevezett már. Az ellenzék eddig megismert elképzelései, a fideszesek és a miniszterelnök börtönbe juttatásán kívül nagyjából abban merülnek ki, hogy „több pénzt minden embernek”.
Harminckilenc nappal a választások előtt ott tartanak, hogy egy helyi választás eredményén felbuzdulva azon egyezkednek, miként buktassák meg a kormányt, miközben elképzelésük sincs arról, hogy mit tennének másnap, április 9-én. Példátlan, hogy ma egyik ellenzéki párt sem nyerni akar, csupán kormányt akar buktatni, bármi áron. A Jobbik elnöke a minap úgy fogalmazott: „Nem a pártok megegyezése fogja elhozni a kormányváltást, a pártoktól ilyet, úgy gondolom, nem érdemes várni.
Az emberek összefogására van szükség, és az embereknek a józan, bölcs döntésére.” Mielőtt elérzékenyülnénk a demokratikus elkötelezettségén, ne feledjük, hogy Vona Gábor pár éve még a választópolgárokat „mocsárban fetrengő disznókhoz”, szellemi képességeiket pedig a papucsállatkákéhoz hasonlította.
Az ellenzék ténykedése jelenleg a száz évvel ezelőtti szellemi elődök – Károlyiék, az akkori polgári radikálisok és a kommunisták – öncélú rombolását idézi. Igaz, hogy ma nem állnak idegen hadseregek a határainknál, de az Európát sújtó migrációs válságra tekintve ismét végzetes következményei lehetnek, ha széthúzó, felelőtlen, gyenge kormánya lenne Magyarországnak.