A világnak talán akkor mutatta meg igazi arcát Emmanuel Macron, amikor majdnem pofont adott egy szemtelen tinédzsernek. A fiú letegezte, Manunak szólította az államfőt, aki egy világháborús megemlékezésen fogott kezet az odalátogatókkal.
A videófelvételek alapján Macront láthatóan zavarta a megszólítás, s ahelyett, hogy tovább haladt volna, megfordult, majd nevelő célzattal kioktatta a gyereket.
– Viccelődhetsz, de ma ez a Marseillaise és a Partizánok dala napja, engem pedig elnök úrnak vagy uramnak szólítasz – teremtette le a megszeppent középiskolást.
Macron reakciója sokkal inkább emlékeztetett egy konzervatív, tisztelettudó, a hagyományokat ápoló politikus tettére, mintsem a liberalizmus felkent vezetőjének viselkedésére. Márpedig a „szabad világ” hívei, az „Európa-barát” erők éppen ennek akarják láttatni Macront: a hanyatló liberalizmus utolsó reménységének, aki Angela Merkellel összefogva legyőzi a „populistákat”.
Csakhogy a korábban szocialista miniszterként szolgáló francia politikus se nem szocialista, se nem liberális, se nem centrista, hanem velejéig konzervatív. Ahogy a The Daily Telegraph brit napilap fogalmazott nemrég: „Nagy-Britanniában már létezik egy Macron-féle centrista párt. Úgy hívják: Konzervatív Párt.” S hogy mi jellemzi általában a konzervatívokat Európában?
A költségvetési szigor, a szakszervezetek elleni fellépés, a neoliberális gazdaságpolitika, a katonai vagy a nemzeti szolgálat kötelezővé tétele, a nemzeti érdekek kíméletlen védelme, terrorellenes intézkedések, s végül, de nem utolsósorban a határok védelme, a bevándorlás korlátozása.
Mindez elmondható Macron több mint egy éve tartó elnökségéről, de az államfő még a mobiltelefonokat is kitiltotta az osztálytermekből, hogy a diákság inkább a tanulással foglalkozzon.
Macron politikájával természetesen semmi baj nincsen, hiszen mindenki olyan intézkedéseket hoz, amelyeket országa számára a legmegfelelőbbnek tart.
A gond ott van, hogy Macron nem az, akinek mutatja magát. Európa megmentőjének és megreformálójának szerepében tetszeleg, a „populisták” ellenfelének kiáltja ki magát, közben azokat bírálja, akiknek éppenséggel a nyomdokaiba lépett.
Az uniós források megvonásával fenyegeti meg azokat, akik szerinte nem befogadóak, nem szolidárisak, holott – mint az tegnap bebizonyosodott, amikor megtagadták az Aquarius hajó kikötését – ő maga is vonakodik az illegális bevándorlók befogadásától.
Ezek után pedig olyan megoldást kínál az illegális migráció megállítására – menedékkérő központok felállítását Afrikában –, amelyre az általa populistának tartott Orbán Viktor miniszterelnök már rég javaslatot tett.
Éles különbség mutatkozik tehát Emmanuel Macron retorikája és cselekedetei között. Modoros stílusával, a kamerák kereszttűzében pózolva, bájologva elhatárolódik a nacionalista erőktől, majd odahaza pillanatok alatt felszámol egy migránstábort Párizsban, amiért a magyar kormány megkapta volna a magáét a nemzetközi sajtótól.
Macron kétségtelenül aktívabb és célirányosabb külpolitikát folytat elődjénél, Francois Hollande-nál, a francia vállalatok érdekében pedig tárgyal Iránnal, Oroszországgal, Kínával, amelyek, ha a magyar kormányról van szó, természetesen diktatúrák.
Mint azt a francia sajtótól tavaly augusztusban megtudhattuk, a francia államfő mindössze néhány hónappal azután, hogy hivatalba lépett, máris 26 ezer eurót költött sminkre. Talán azért, hogy elfedje igazi arcát.