Tüzet oltani, ez most az elsőrendű feladat Franciaországban, hiszen ég minden, nemcsak az autók a Champs-Élysées sugárúton, de máshol is, országszerte, a lángok átcsapnak a szomszédba, az egész pedig nagyon könnyen ráéghet az első számú felelős, Emmanuel Macron körmére.
A legújabb francia civil megmozdulás elvben az üzemanyag árának emelkedése miatt tört ki, de van még ott elégedetlenség más miatt is azokban, akik felveszik a neonsárga láthatósági mellényt. Nagyon leegyszerűsítve most lengett vissza az inga, amely alaposan meglegyinti Macront, hiszen úgy tűnik, az imázsával kicsit túlságosan is sokat foglalkozó elnök épp azokkal felejtett el foglalkozni, akik kegyéből ő az Élysée-palota ura.
Az egyszerű emberek, akik az adót befizetik, akik vezetik a buszokat, akik eladják a kenyeret, akik ülnek a metrón. Akik nem integrálandó fiatalok, gyanús hátterű iszlamisták, gyökértelen utcagyerekek, hanem a derékhad, a névtelen, arctalan, francia születésű és francia neveltetésű, francia anyanyelvű tömeg. Akik nemrég még bíztak a szemtelenül fiatal politikusban, így megválasztották elnöknek, nehogy a „náci” Marine Le Pen legyen a köztársaság első embere.
Emmanuel Macron a gloire-t szem előtt tartja, a tétován tántorgó németeket ügyesen kielőzte, a szakítás bánatát feldolgozni képtelen briteket faképnél hagyta, de manőverei során elveszítette saját népe támogatását. Jó dolog ugyanis liberális-progresszív messiásként vonulni Brüsszelben és Strasbourgban, a világ nagy vezetőit vendégül látni a Diadalív alatt, de ezek nem fogják kielégíteni a franciákat.
Nem elég kizárólag az imázzsal törődni, az csak mellékzönge, a fontos kérdéseket az emberek a vacsoraasztalnál teszik fel. Például azt, miért képtelen Franciaország csökkenteni a szinte kőbe vésett tízszázalékos munkanélküliséget. Lehet az arrafelé nagyon komoly befolyással bíró szakszervezeteket vádolni nyakasságuk miatt, bizonyos szempontból joggal, de lám, a mostani esetben nem ők a szervezők, hanem egy alulról jött, civil kezdeményezés vált tömegessé, amelyet a francia lakosság nagyjából hetven százaléka támogat.
Ez pedig igen súlyos jelzés Macron számára. Ő úgy nyert, hogy nem volt párt a háta mögött, a nép gyermekeként állította be magát, távol a párizsi pártpolitikától, nem volt senkinek senkije, ma sincs körülötte senki ideológiai okokból, csak lehetőségre váró szerencsevadászok. Észrevette, hogy a francia hagyományos pártok lelkesen törnek a szakadék felé, s betöltötte a hatalmas űrt, amelyet hagytak neki a beágyazott politikai erők.
Most pedig azzal szembesült, hogy az ő népi mozgalmával szemben formálódott egy másik, vezető nélküli közösség. Rájuk egy cseppet se hat a liberális maszlag, amellyel annyira sikeres tud lenni a nyugati sajtóban vagy az Európai Parlamentben, mert nem az ideológiát kérik rajta számon. Macron intője ugyanúgy szól minden politikusnak, akik látványosan elszakadtak saját népüktől, s képtelenek az elvek és elméletek ragadós pókhálójából kikeveredni.
Az önjelölt messiás csak a saját szemében megváltó, s igyekszik elhitetni mindenkivel, hogy ő oldja meg a gondokat. Amikor viszont tenni kellene valamit, a szépen fésült, drága öltönyben feszítő fiatal elnök minden bátorsága elszáll, s inkább semmit se tesz, csak mond valami nagyon hangzatosat. Márpedig egyetlen forradalmat se nyertek még meg úgy, hogy a Facebookon ráklikkeltek sokan, ahhoz mindig arra volt szükség, hogy a klikkelő forradalmárpalánták ténylegesen, személyesen tegyenek valamit saját magukért.
Macron ehhez mindig kevés volt. A sárga mellényesek pedig talán nem tudják, hová tartanak, de felgyújtják Franciaországot.
Sitkei Levente