Sodródom a Margitszigetről kifelé az emberáradattal a vizes világbajnokság csúcseseménye után. Még csalódott a tömeg az elvesztett pólódöntő miatt, de így is fegyelmezett és büszke: nem pusztít a frusztráció, nem durrannak ingerlő petárdák, nem tapossuk egymás sarkát, fel-felcsendül egy-egy „Ria-ria-Hungária!”, „Magyarok!” rigmus; legbelül mindenki érzi, a fiúk már azzal is kitettek magukért, hogy bejutottak a fináléba. (Ha az emlékeinkben még elevenen élő Kásás, Benedek, Kiss Gergő fémjelezte válogatott volt az aranycsapat, a mostani társaságtól igazán szép, hogy ezüstcsapat lehet.) Néhány órával korábban Hosszú Katinka és a már-már kalkulálhatóan felbukkanó új tehetség, Milák Kristóf is hozott egy-egy második helyet, ezüstnap hát e szombat – ám ahogy kiérek a hídra, aranyfényben lebeg előttem a város a Dunán. A látvány nem csak engem ragad el, mellettem amerikai turisták (vagy talán sportolók) is elismerőleg mondogatják egymásnak: lenyűgöző.
Tényleg az. A vízen akkora a forgalom, mint a körúton, a kivilágított Országház, a vár, a Gellérthegy lábánál emberek ezrei sétálgatnak önfeledten. S nem csak gazdag turisták, a mindennapok emberei is. A mérkőzésen sem csupán a kiváltságosok – illetve belépő birtokában mégiscsak azok… – ültek a Hajós Alfréd-uszoda sokat látott lelátóin, a szurkolóbarát ármegállapításnak és a „demokratikus” internetes értékesítésnek hála erősen vegyes volt a kép. Aki időben ébredt, bejuthatott akár a leglátogatottabb eseményekre is, de nem hétezren, hanem ötször, talán tízszer ennyien is összezsúfolódtunk volna az uszodák lelátóin, akkora volt az érdeklődés. A pólóezüst nem kudarc, sportolóink a világbajnokságon összesen két aranyat, öt ezüstöt és két bronzot nyertek, az igazi siker azonban nem érmekben mérhető.
A világbajnokság mindannyiunké volt.
Egy éve a futball Európa-bajnokság azért hozta össze az embereket, mert magával ragadta őket a váratlan élmény, a tékozló fiú már nem is remélt visszatértét ünnepeltük. Azt viszont éreztük, sőt tudtuk, hogy a vizes világbajnokságot ránk szabták: értünk hozzá; nemcsak vízen, hanem „szárazon”, rendezőként is. Csupán a lehetőség hiányzott, hogy ezt megmutathassuk országnak, világnak. Hát megmutattuk. A hét végén ráadásként a Formula–1-es Magyar Nagydíj is hazánkra irányította a figyelmet, mégsem akarok abba a hibába esni, hogy Magyarország tekintélyét csupán a sportsikerek és azok visszhangja alapján ítéljem meg. Ám ahogy Hosszú Katinka sem „gép”, miként irigyei gyakran csúfolják, ő is esendő (lásd 200 méter gyors), s nem csak a győzelem élteti (az ezüst- és a bronzéremnek is tudott örülni), így hát ne akarjunk erőltetetten mindent lélegeztetőgépben, „elpazarolt” milliárdokban mérni.
A Nemzeti Sportuszodát 1930-ban építették, s 1937-ben bővítették ki az idei vb pólótornájának otthont adó nyitott medencével – a világválság idején, illetve a világháború előestéjén. Meg nem mondanám, mai árfolyamon mindez mennyibe került. Az viszont egészen biztos, hogy a felhúzására fordított összegnek máshol is lett volna helye. Mégis elkészült. A Budapestet romba döntő német és szovjet csapatok is megkímélték, már 1945 tavaszán újra megnyitotta kapuit. Megannyi klasszis nevelkedett ódon falai között, megannyi néző gazdagodott lelátóin felejthetetlen élményekkel. Megérte? Már a kérdésfelvetés is ostoba.
A vizes világbajnokság egyfajta szimbólum. A kissé félresiklott rendszerváltozás után két és fél évtizeddel bebizonyítottuk, érdemes ránk figyelni, a medencén kívül is elkápráztattuk a világot.
Kinn vagyunk a vízből.