Vannak Nyugat-Európában tisztességben vagy tisztességtelenül megőszült politikusok, közéleti személyiségek, írók, akik mindig nagyon szerették volna, ha hazájuk kommunista lesz, énekelhetik a tábortűznél a Guantanamerát, az öltönyt pufajka váltja fel, s meg lehet élni a közösségi élményt úgy, ahogy azt a nagy öreg megálmodta.
Aztán az ország valahogy soha nem tudott átfordulni, bár voltak ügyes próbálkozások, például 1968-ban. Abból a ribillióból is csak a hangulat maradt meg. A fiúk és a lányok az utca királyai voltak, s majdnem sikerült meghátrálásra kényszeríteniük a központi hatalmat, erőt adtak az elnyomott munkásoknak, a népet képviselték önjelöltként, alternatív útvonalon, kívülről betörve a politikába.
Aztán beültek a Peugeot-okba, elfoglalták a katedrát az egyetemen, meséltek a diákoknak az eszméről, a tűzről, arról, hogy egy napon, igen, egy nem is olyan távoli napon majd tényleg felkel a nép, és elsöpri a galád és hazug burzsoáziát. Akkor pedig igazságos lesz a világ, boldog a nép, a gyermekek szaladgálnak majd a tereken és réteken, mert ők állandóan ezt csinálják az ilyen álmokban.
A valóságban viszont az eszme, Marx víziója nem a szaladgáló gyerekekhez vezet, hanem óhatatlanul korrumpálódik, mégpedig elképesztő sebességgel. De onnan, Nyugatról nézve torz volt a kép, és akik hinni akartak abban, hogy létezik egy minden bajt megszüntető recept, egy ideológiai gyógyír, azok nem adták fel, hanem hittek. Nem élték át azt, amit mi átéltünk, nem is hisznek igazából a keleti, szegényebb testvérnek.
Majd mikor eljön az évforduló, Marxot megsüvegelik. Igen, lehet rendelni marxos pólót meg az örök sláger Che Guevará-sat is, van sarló-kalapácsos.Tort ül a kapitalizmus, még a vörös idolok is termékekké silányultak, Marx maga pedig azért is lehet ilyen népszerű alak, mert újra divatba jött a szakáll, márpedig neki elég tekintélyes volt.
A történelmet pedig visszamenőleg újra lehet értelmezni, mert nincsenek határozott ideológiai alapvetések, és így, az évforduló idején elő lehet venni a kérdést, hogy a hipsztermessiás jót akart-e vagy sem. A felelősséget el lehet hárítani, mert nem ő csinálta a kommunizmust, ő csak ideológiát gyártott, és sajnos rossz emberek a gyönyörű eszmét eltorzították.
Márpedig Marx ott volt a fényes szelek által fútt lobogókon, így ma teljesen értelmetlen arról beszélni, hogy milyen ember volt, jót vagy rosszat akart, volt-e alapja meglátásainak. A marxizmus iszonyatos pusztításáért Marx is felelős, Lenin is, Sztálin is, Kádár János is, ahogy mindannyian, akik részt vettek a világmegváltó mozgalomban.
2018-ban Jean-Claude Juncker beáll a sorba, és mosogatja a gondolkodó emlékét, relativizálja a múltat, s kimondja a varázsszót: ellentmondásos. Egyetlen olyan ember sincs a világtörténelemben, aki azzal lépett volna fel, hogy ő márpedig mindenkit meg fog gyilkoltatni, és a poklot hozza el. Ennek megfelelően ellentmondásos figura lehet az összes vérgőzös diktátor, hiszen lám, Hitler szerette a kutyákat, Mobutu Sese Seko stílusos ruhát tervezett népének, Kádár János pedig híresen puritán életet élt és jól sakkozott. De ők nem ellentmondásos figurák, hanem gyilkosok, véreskezű gazemberek.
Talán nem nagy kérés, hogy az Európai Bizottság elnöke ne játssza el ezt a játékot, ha már annyi ember életébe került a grandiózus kísérlet. Biztosan nehéz lehetett Luxemburgban küzdeni az eszméért, miközben a kapitalisták palotái egyre növekedtek, a munkásság meg nyomorgott.
De azért megoldotta.