A brit kilépési folyamat egy nagy hazárdjátékkal kezdődött. David Cameron belépett a fogadóirodába, feltette minden pénzét a magabiztosságtól duzzadó lóra, és veszített. Az akkori brit miniszterelnök a biztos győzelem tudatában írta ki a két és fél évvel ezelőtti népszavazást. Azt hitte, ezzel kiengeszteli pártjának euroszkeptikus – referendumot követelő – szárnyát, a britek pedig úgysem fognak a kilépésre szavazni.
David Cameron azonban hatalmasat tévedett, s addig felépített imázsát – mint a Konzervatív Párt megmentője, a válság évei után a gazdaság fellendítője – egy pillanat alatt lerombolta. Neki ugyanis esze ágában sem volt kiléptetni országát abból az EU-ból, ahol Nagy-Britanniában a „nagy” jelző még jelentett valamit, gazdasági és katonai súlyánál fogva számított a véleménye a brüsszeli döntéshozók asztalánál.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem volt jogos népszavazást rendezni egy olyan fajsúlyos kérdésben, amelyről legutóbb 1975-ben mondhattak véleményt a britek, de az 52:48 arányú népszavazási eredmény túlságosan szoros volt ahhoz, hogy egyszeri döntés alapján lépjen ekkorát Nagy-Britannia egy kikövezetlen úton, egy bizonytalan jövő felé.
Az ország nem volt felkészülve erre a döntésre. Olyannyira nem, hogy ez a felkészületlenség azóta a brit politikai és gazdasági folyamatok minden egyes mozzanatában visszatükröződik. Az EU-csatlakozással már sokan próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel, s mindenki tudja, milyen bonyolult tárgyalásokkal, bürokratikus útvesztőkkel jár. A kilépést azonban most először kísérli meg egy tagállam, amely rájöhetett arra, hogy ilyen rövid idő alatt lehetetlen kibogozni az összegabalyodott szálakat, főleg úgy, hogy ehhez nem kap segítséget Brüsszeltől.
A brit társadalom pedig két és fél évvel később továbbra is megosztott a kérdésben: legyen-e brexit? Ha igen, milyen? Milyen megállapodást kössünk az EU-val? A kérdések jogosak, ahogyan az is, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteget változott Európai Unió milyen irányban haladjon tovább, azon belül milyen legyen a tagállamok viszonya egymáshoz. Az EU reformja mindegyik tagállamot ugyanúgy foglalkoztatja, hiszen kétségtelenül elmozdult a blokk egy olyan irányba, amelyik a szoros kereskedelmi együttműködésen túl politika projektté akar válni, a mélyebb integrációra törekszik, a tagországok szuverenitását korlátozva.
Ez nem tetszett David Cameronnak sem, aki azonban egy lapra tette fel a fiatal britek jövőjét. Ám az új politikai éra képviselői sem különbek Cameronnál. A baloldalon a marxista Jeremy Corbyn hazardírozik az ország sorsával, hiszen egyetlen célja a hatalomra kerülés, ezért utasítja el a brit kormány minden megállapodását, ezért kezdeményezett bizalmatlansági indítványt Theresa May ellen. A lehetséges gazdasági káosz Theresa May belső ellenzékét, a keményvonalas euroszkeptikus csoportot sem érdekli, amely tegnap a kormányfő mellé állt ugyan, de a puccs ötletét még nem vetette el.
A helyzet az, hogy ebben a nagy hazárdjátékban egyetlen ember volt képes képviselni az emberek érdekeit. Theresa May tartja magát a népszavazáson hozott döntéshez – „a brexit brexitet jelent” –, még akkor is, ha ő maga sosem volt a kilépés támogatója. A miniszterelnök a legnehezebb időszakban, a rá nehezedő nemzetközi és hazai nyomás ellenére igyekezett a lehető legtöbbet kihozni az EU-val folytatott tárgyalásokból, ami – kétség ne férjen hozzá – hosszú távon nem eredményezhet mást, mint egy norvég–svájci típusú szoros szabadkereskedelmi megállapodást. Ám hogy a bizalmi szavazás túlélése után mi lesz a sorsa Theresa Maynek, s lesz-e végül brexit, azt még a híres londoni fogadóirodák sem tudják megjósolni.