Ez már nem az a régi világ, amit úgy-ahogy megismertünk. Az amerikai elnök nyíltan utasítja szoros szövetségesét, Németországot arra, milyen gazdasági kapcsolatokat ápoljon, és kinek fordítson hátat, Berlin pedig kuszán védekezik, szuverenitását hangoztatva.
Egyik nemzetközi klub sem működhet vita nélkül, mert az ember mégis zsörtölődő és küzdő természet, ám van egy bizonyos, mindenki által ismert módszer, amelynek során bársonyba csomagolják a kést, s úgy szúrnak vele, nehogy összevérezze a kárpitot. Most nem volt semmi, csak a tiszta acélpenge Donald Trump kezében.
A német–orosz energetikai viszony valóban érdekes, főleg akkor, ha Berlin másokat ostoroz, amiért Oroszországgal szóba áll. Egyszerű porhintés, amely hosszú távon mégis sokkal jövedelmezőbb, mintha máshonnan vennék a németek a gázt. Mondjuk onnan, ahonnan Donald Trump szeretné, kicsit drágábban, de politikailag sokkal védhetőbben. Maga az elmélet hidegháborús gondolkodást mutat, a nagy tömböket, amelyek kialakítják érdekszférájukat, ideológiájukat, és nem lehet átmenet a kettő között.
Csakhogy ezen a sematikus világon már rég túl vagyunk. Oroszország vérbeli kapitalista állam, Németország és az Egyesült Államok is, s Kína is csak azért használja a kommunista lózungokat, mert ez az elméleti alapja a népköztársaság létezésének, a gyakorlatban minden jüant az élére raknak. Majd megállapodnak Németországgal, hogy az amerikai büntetővámok okozta kiesést együtt fogják helyrehozni, új megállapodásokat kötnek, ahol nyoma sincs semmiféle ideológiának. Mert nem szabad, hogy legyen.
Szó sincs arról, hogy Donald Trump esetleg hibázott volna, vagy Angela Merkelnek ne volna igaza. A megszólalóknak igazuk van, ha washingtoni, illetve berlini perspektívából nézzük. Az a bizonyos közös érdek, az van tűnőben, azt nehéz megtalálni a zűrzavaros világban, mert nincs olyan fogódzó, amely segítene eligazodni a nagyon hatékony és nagyon agresszív államok hálózatában.
Trump diplomáciai stílusa valóban nem megszokott, az országa viszont nem működik másként, mint elődei idején, de követi azt a jelmondatot, amellyel nyert a választáson: Amerika az első. Talán nincs igaza, talán rossz úton halad, de az elsőrendű cél számára Amerika érdekeinek képviselete, ha kell, más államok rovására. A más államok pedig stílusuktól, érdekeiktől és vérmérsékletüktől függően reagálnak.
Meg lehet és meg is kell találni a közös érdeket egy ideológiamentes katonai szövetségben, ez pedig a biztonság, amely úgy garantálja a békét, hogy a tagság készen áll a háborúra, szebben fogalmazva önmaga megvédésére. A NATO érdekszövetség, nyilván nagyon erősen politikus közösség, de dinamikusan változik, s csak úgy van értelme, ha minden tag azt látja, megéri benn maradni. Jelenleg ez a helyzet, nemcsak számunkra, de az összes többi tag is így látja.
Ám a katonai szövetség iránti hűséget és szolidaritást összekötni a kereskedelmi viszonyokkal nem érdemes, hacsak valamely vezető nem érzi úgy, inkább átadná saját országának irányítását valaki másnak, mert az biztosan jobban ért hozzá. Láttunk mi ilyet eleget, a szocialista párt kormányzása idején a tetszőleges nyugati állam neve hallatán máris megremegtek a térdek az ájult tisztelettől. De ez nem az a világ, itt már a szövetségesek között is súlyos a megosztottság, és csak az tud érvényesülni, aki mindennap bizonyítja, van elég sütnivalója és eltökéltsége arra, hogy saját hazáját állítsa az első helyre, bármilyen helyzetben.