Két európai vezető politikus is példás gyorsasággal, három évvel a migránsválság kirobbanása után ellátogatott Afrikába. Theresa May többek között Kenyában beszélgetett a helyi vezetőkkel, és bebizonyította, hogy ma is pontosan úgy gondolkodik Afrikáról, ahogy nagyapja. Megnézte a fiatalok táncát, maga is igyekezett mosolyt erőltetni arcára, s robotmozgással utánozta őket. Rácsodálkozott a világra, Kenyára, az ottani emberekre. Nehéz ennél jobban megalázni valakit.
Kenya ugyanis egy ország, amelyet legalábbis partnernek kellene tekinteni, vannak sikerei és kudarcai, és való igaz, hogy nem lehet gazdasági lehetőségeit egy lapon emlegetni Nagy-Britanniáéval, de ezen az úton csak azt lehet elérni, hogy a szakadék megmaradjon pénzben és gondolkodásban egyaránt. Kenya a briteknek ma is a régi gyarmat, ahová ritkán járunk, mert messze van, és szörnyű Nairobi klímája. May előtt az utolsó brit miniszterelnök Margaret Thatcher volt arrafelé, 1988-ban utazott oda.
Ugyanazon a kontinensen, csak jóval nyugatabbra, Ghánában Angela Merkel vette elő legalázatosabb énjét, és ígéretet tett arra, hogy nem ismétlődik meg a 2015-ös helyzet, amikor hirtelen megjelent rengeteg migráns Európa határain, és nem tudtak velük mit kezdeni a hatóságok. Majd elmondta, hogy miként kell megoldani a problémát: képzéseket kell indítani, meg befektetéseket, hogy a ghánai fiatalok ne akarjanak Európába utazni illegális bevándorlóként.
Ez papíron tényleg ilyen egyszerű, a gond vele az, hogy a való világban ez nem működik, és még nagyobb baj, hogy Angela Merkel mégis hisz benne. Elméletileg a német kancellár lenne az, aki kialakítja az új koncepciót, ő határozza meg Európa migrációs politikájának alapjait, mondjuk azt, miként is kellene kezelni Afrikát. Tavaly Németország volt a G20-országcsoport soros vezetője, tíz afrikai politikai vezetőt hívtak meg Berlinbe, kaptak sok szép ígéretet, terveket, majd hazamentek, és nem történt semmi. Mert Afrika csak addig volt fontos, amíg a fotósok elkészítették a képeket, Merkel nagyjából annyira vette komolyan őket, mint Theresa May.
Pedig tényleg ideje volna azzal foglalkozni, ami mindenkit érint, európaiakat és afrikaiakat egyaránt. Afrika szegénylegényeinek unokatestvérei évek óta Rómában, Párizsban vagy Londonban mosogatnak, autót szerelnek vagy drogot árulnak, százszor annyi pénzért, mint Accrában vagy Mombasában.
Azaz megoldható az átkelés a nagy vízen, el lehet tűnni a zajos utcákon, befogad a tömeg, a hatóságoknak pedig azt kell mondani, amit az unokatestvér javasol, vagy a nagyon szép egységcsomagot adó segélyszervezetek ajánlanak. Ez ellen pedig fel kell lépni, nagyon határozottan, az érintett afrikai kormányokkal együttműködve. Ez közös érdek, amelyet se May, se Merkel nem lát, főként azért nem, mert mindkettőnek naponta meg kell küzdenie politikai jövőjéért.
Amikor 2015-ben „hirtelen” megjött az a néhány százezer ember a határokra, és Merkel kitárta a karjait, Magyarország azt mondta, le kell zárni a határokat, és meg kell védeni Európát. Ez akkor náci ősbűnnek számított. Most, három évvel később az európai államok többsége úgy véli, a külső határok védelme elengedhetetlenül szükséges, a kijelentés pedig haladónak és európainak minősül.
A magyarok „gyilkos” kerítésének egy részét ki is fizette az Európai Bizottság, mert így, három évvel később kiderült, mégis működik a megoldás. Ezért pedig Budapestnek nem kell hálásnak lennie. Legyen az EU hálás azért, mert valakinek volt egy kis józan esze, és megmutatta a követendő utat.