Emmanuel Macron számára egyértelműen létkérdés, milyen eredmények születnek a jövő májusi EP-választásokon. Mivel Franciaország hagyományosan az az állam, ahol az elnök sokszor a bokszzsák szerepét tölti be, és hagyományosan belebukik munkaerőpiaci reformjaiba, a fiatal, nagyon aktív és imázsteremtő akcióival rendre botrányt okozó Macron előremenekül. Saját pártja inkább ideológiai csoportosulás, valódi szervezettségről nem beszélhetünk, olyan választás a szavazólapon, mint az iskolai dolgozatokban az „egyik sem”.
De Macron pontosan látja, hogy addig kell összegyűjtenie egy roppant heterogén és közös ideológiai alapot nélkülöző közösséget önmaga köré, amíg a németek saját bajaikkal vannak elfoglalva. Mivel a német politikai válság borítékolható a túl tekintélyes Angela Merkel személyisége miatt, Macron rátalált a megoldásra, az ellenzék ellenzékének kialakítására.
Nem titok, hogy a jövendő Európai Uniója nagyon más lesz, mint amit most ismerünk. Ez itt a régi világ, a tizenöt nyugat-európai tag mellé felvett szegény szomszédok sávjával, akik mindannyian Ausztriát bálványozták, mint az áhított és elérhetetlen célt.
Azóta viszont felnőtt egy teljes nemzedék. Ma már teljesen értelmetlen, ha valaki a kilencvenes évek módszereivel és elvei mentén próbálja irányítani az országát, vagy egész Európát. Eljött ugyanis az az idő, amikor valóban érdemes azzal foglalkozni, mit akar a nép, azok, akiknek érdekében az egész unió létrejött.
Mert hiába hiszik Brüsszelben és Strasbourgban a képviselők, az Európai Bizottság tagjai, élükön Jean-Claude Junckerrel, hogy az üvegpaloták nekik épültek, s ők amolyan örökös, esetleg örökölhető elitet hozhatnak létre. Akik így ülnek be a bársonyszékbe, azok egyszerűen visszaéltek a megbízatásukkal, félreértették a feladatukat, s ezzel teszik tönkre az egész európai közösséget.
Az ellenzék ellenzékének ez a lényege. Populistának, szélsőségesnek nevezni azokat, akik nyitott szemmel járnak, és nem akarják se hagyományaikat, se biztonságukat, se államiságukat feladni azért, hogy megvalósuljon az európai, papíron is bizarr és egyértelműen megvalósíthatatlan utópia az országok nélküli unióról.
Ezért aztán Macron a szóban forgó erőkkel szemben pozicionálja magát és leendő szövetségeseit, értéket nem képviselve, hanem valami ellen fellépve. Így ugyanis sokkal könnyebb, persze jóval kevésbé hatékony is. Mert azért szembe kell nézni a tényekkel, a liberális ideológia egyre kevésbé népszerű Nyugat-Európában is, az önjelölt vezérek pedig megfűszerezik a saját elképzelésüket határozott nacionalista felhangokkal. Mert valójában ők se hisznek ebben a határtalan és mindenkit befogadó elképzelésben, csak jól néz ki a tévéviták során.
Macron első számú szövetségese, Mark Rutte holland kormányfő pártja alig több mint húszszázalékos népszerűségnek örvend, négypárti koalíciója épp hogy magáénak tudhatja a képviselői helyek felét. De átlépi, így kormányozhat, viszont azt nem lehet mondani, hogy tömegek állnak mögötte. Az ilyen töredék szavazatoktól és külső támogatóktól függő, kártyavár szilárdságú koalíciók alkotják az ellenzék ellenzékét az örökké reagáló, de soha semmit sem állító politikusok, akik ezer éve elszakadtak az emberektől, és úgy érzik, nekik jár az a bizonyos bársonyszék.
Pedig azt a bársonyszéket ki kell érdemelni, meg kell érte küzdeni. Nem, az nem jelent küzdelmet, hogy két üveg jófajta whiskey-t adunk díszdobozban Junckernek. Ezeket a harcokat otthon, a választókért kell megvívni. Magyar a magyarért, francia a franciáért, mert ez haza nélkül egyszerűen nem működik.