Egyszer volt, hol nem volt, élt egy anyakecske, s annak hét gidácskája. Egy reggel élelemért készült az erdőbe. Szólt a gidáknak: – Kimegyek az erdőre, vigyázzatok, ha jön a farkas. Ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal titeket. Furfangos állat ám, még idegen bőrbe is bebújik, de a hangjáról, fekete mancsáról ráismertek.
– Vigyázunk, elmehetsz nyugodtan – mondták a gidák. Hamarosan kopogtattak az ajtón.
– Nyissátok ki, kedveskéim, én vagyok az édesanyátok.
– Előbb mutasd meg a lábadat! – szóltak a kisgidák. A farkas föltette csirizes-lisztes mancsát az ablakpárkányra. Fehér volt, még a kecske lába sem lehet fehérebb. Erre a gidák ajtót nyitottak. Ahányan voltak, annyifelé futottak, de a farkas egymás után bekapta őket. Csak egy menekült meg. Így szól a sokak által ismert mese rövidített változata.
Fontos, hogy a tanulságokból okuljunk. Volt egyszer olyan miniszterelnökünk is, aki ült a szép fekete luxusautójában, és arról mesélt népének, hogy ha újra beengedik a hatalomba, akkor mérsékeli a közterheket. Mert az ő kormánya az adócsökkentés kormánya. Hittek az emberek neki, hiszen olyan képességei voltak, mint előtte soha senkinek. Ha úgy hozta a sors, akkor elveszett kislányra bukkant az utcán vagy éppen táncra perdült az irodájában. Elnyerte hát a nép bizalmát, újra beülhetett a kormányfő bársonyfoteljébe. Aztán kiderült a turpisság, és az adócsökkentésből hatalmas adóemelés lett, jöttek sorban a megszorító intézkedések, a gumilövedékek, a pénzügyi csőd. A nagy mutatványos trükkjeiről lehullt a lepel, már azzal sem hatotta meg a közönségét, ha könnyeivel küszködve tartott sajtótájékoztatót vagy ha ölbe kapta a mellette összeesni készülő kormányszóvivőjét.
Sok év telt el azóta, de a megbukott illuzionista és hasonszőrű társai újra elővették a csirizes lisztet. Még a Rodolfo-bűvésztáskájukat is előkotorták a padlásról, hogy leporolják. Olyan show-ra készülnek, amit David Copperfield is megirigyelne. Azt a mutatványt próbálják most mindenáron elhitetni a választókkal, hogy ők bizony le nem bontanák a határzárat, és szép hazánkat nem tennék a bevándorlók országává.
Arra kérem a tisztelt publikumot, hogy ne higgye el a szemfényvesztést. Emlékezzen a leleplezett hazugságokra, a rossz döntések tanulságaira. Emlékezzen, hogy a balliberális politikusok a regnálásuk idején hogyan gyakoroltak kegyet a multinacionális nagyvállalatokkal és a pénzügyi intézményekkel. Emlékezzen, hogy hányszor rohantak ki az elmúlt nyolc évben Brüsszelbe feljelenteni saját hazájukat. Amiben csak lehetett, mindig kiszolgálták a külföldi hatalmakat, és ezt akkor sem tennék másként, ha 2018-ban ismét kormányra kerülnének.
Már nem lenne fontos a csirizes liszt a szavazatok maximalizálására. Ami fontos lenne, az Brüsszel, az ENSZ és társaik, amelyek láthatóan mindenben megpróbálják győzelemre segíteni őket. Aztán jönne a számla, amit ki kell fizetni. Ők pedig annyira, de annyira demokraták, hogy a nemzetközi előírások előtt akkor is fejet hajtanak, ha az csorbítja hazánk szuverenitását. Így tűnne el a kerítés a határról, így vennénk át migránsok tömegeit, majd szépen így mondanánk búcsút mindannak, amit egyszer Magyarországnak hívtak.
No-go zónák lepték el a Nyugatot. Fokozódik a nyomás, keresik azokat az elvbarátokat, akik megteszik azt a szívességet, hogy segítenek a migránsok szétterítésében. A magyarországi ellenzék, ha próbálja is titkolni, de már felnyújtotta a kezét. Jó diák módjára jelentkezik.
Már csak arra várnak, hogy a nép beengedje őket a hatalomba.