Egy anekdota szerint egyszer a világhírű Charlie Chaplin az 1900-as évek valamelyikében benevezett egy San Franciscóban rendezett Chaplin-hasonmásversenyre, és nagy meglepetésre még a döntőbe sem jutott be. A Jobbik politikusai a történet alapján gondolhatták úgy, hogy ha szorgalmasan utánozzák a Fideszt, alteregóként legyőzhetik a kormánypártot. A terv nem sikerült, viszont pechükre végleg egy csetlő-botló párt maradtak.
A Jobbik ügyetlenül akart Fidesz lenni. Először jól bedurvultak, és teleplakátolták a várost az általuk korruptnak tartott közszereplők és politikusok képével, ahogy annak idején a Fidesz is tette Zuschlaggal, Hunvalddal és Hagyóval. A lufi azonban már eleve lyukas volt, ki se pukkant. Elszúrták a béruniós akciót is. Mint valami nagy európai hálózattal rendelkező politikai alakulat, nagy médiatámogatással gyűjtötték az aláírást a komolyan nem vehető ügyért, de a mai napig nem tudjuk, hogy mennyi szignót hoztak össze.
Az önmagát is fenékbe rúgó párt nagy jelenetei tovább folytatódtak. Céljaikhoz elfogadták az exfideszes oligarcha támogatását, aki atombombákat ígért Orbán ellen, de ehelyett egy olyan tiltott plakátbizniszbe vitte bele a pártot, hogy most még az ÁSZ-büntetést sem tudják kifizetni. A kampányban annyi érdemi mondanivalójuk volt, mint egy némafilm hősének. Hiánypótlásként hónapokig házaltak azzal, hogy a határzár tulajdonképpen az ő ötletük volt, csak a Fidesz ellopta. (Persze aztán Novák Előd volt alelnök elárulta, hogy ebből egy szó sem volt igaz.)
A burleszkhelyzetet fokozta Vona Spinoza Ház-i interjúja. Itt vallotta be, hogy ő tulajdonképpen az 1998-as Orbán Viktor. A pártelnök időnként a láthatatlan értelmiségi holdudvar előtt mondott megmosolyogtató, gyermekded beszédeket a megújulásról, közben a sajtóban sorra derültek ki múltbéli balfékségei a Szürke Farkasoktól az iráni Forradalmi Gárdáig. Vona oly mértékben lett nevetséges, hogy a plakátokra se lehetett kitenni a képét. A vereség azonban a párt elnökének bukása ellenére sem volt kijózanító a Jobbikban. Legalábbis erre utal, hogy újra a Fideszt kezdték másolni. Most épp a kordonbontó akciót koppintják, ami még nem lenne baj, ha volna értelme.
Az ellenzékben politizáló Orbán Viktor és frakciója 2007 februárjában elbontotta azt a kerítést, amelyet a tüntetőktől rettegő Gyurcsány-kormány állíttatott fel az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő zavargások idején. A Fidesz akkor a gyülekezési jog korlátozása ellen fellépve döntött a kordon szétszereléséről. Merőben más volt a helyzet, ezért lehetett az az akció sikeres. Gyurcsányt sakkban tartotta az utca, a baloldali-liberális kormány még erőszakkal sem tudta kezelni a helyzetet, mindkét párt a szakadék szélére sodródott, a Kossuth téren baljóslatúan fújdogált a bukás előszele.
Most viszont nincsenek erőszakos utcai demonstrációk, a korlátokat csupán a parlamenti alakuló ülés idejére állítják fel. Nincs bizonytalan politikai helyzet, őszödi beszédei se a hatalomnak, hanem inkább a Jobbiknak vannak. Vezetői válság sem a Fideszben dúl, hanem épp a kordont bontani szándékozóknál.
A pártban éppen azon megy a meccs, hogy a zsidókat listázó Gyöngyösi Márton frakcióvezető, a volt szkinhed Sneider Tamással irányítsa-e a Jobbikot a Fidesszé válás útján, vagy Toroczkai László, az extévéostromló alelnök Dúró Dórával „korrigálja a néppártosodást”. Válság van, a pártszakadás sem kizárt. A Chaplin-pártban tényleg mentő ötlet lehet a minden előzmény nélküli kordonbontás. Hacsak el nem szúrják ezt is. Kitelik tőlük, hogy ha nem lesz villáskulcsuk, flexszel esnek neki.