Vukovár, Tuzla, Srebrenica: a 90-es éveket fiatal felnőttként átéltek szemében sokáig kísértő rémkép volt a Balkán. Ölték egymást az emberek, amit közülünk a szerencsésebbek csak tévén néztek. De voltak vajdasági társaink, akiket besoroztak a szétesőfélben lévő Jugoszláviában, míg mások Magyarországon bújtak meg mint katonaszökevények.
Ennek ma – szerencsére – vége. A háború az esetek legtöbbjében mindenütt rossz dolog, a szomszédunk udvarában különösen az. Főleg ha Európa puskaporos hordójáról van szó, ahol kirobbant az első világháború. És ahol – nem mellesleg – magyarok is élnek: a Vajdaságban még mindig nagyobb számban, Horvátországban kevesebben.
A Balkánon most viszonylagos nyugalom honol; a hangsúly a viszonylagoson van, de ezt is nagyon meg kell becsülni ott, ahol ember embernek, nép népnek, vallás vallásnak volt a farkasa évszázadokon át. És ebbe a viszonyrendszerbe a magyarok is sokszor belekeveredtek. Szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok ma is rázós helyzetekbe tudják manőverezni magukat, és addig jó, amíg a lőfegyver a fészer mélyén fekszik.
Most a koszovói külügyminiszter szandzsáki, Novi Pazarba való meghívása borzolta a kedélyeket Szerbiában. Ám az összkép mást mutat. „A két ország között szinte érthetetlenül jó a kapcsolat” – hüledezett tavaly a magyar–szerb viszony kapcsán az egyik magyar hírportál szerzője, aki érezhetően jobban élvezte volna, ha ez a viszony rossz lenne, és nagyobb cikket tudna rittyenteni.
De láss csodát: valóban jók a kapcsolataink az Alekszandar Vucsics vezette Szerbiával. Sőt pár éve – amikor Zágrábban még a baloldali Zoran Milanovic állt a kormányrúdnál – az a történelmileg igen ritka helyzet is előállt, hogy Budapest jobb viszonyt ápolt a szerbekkel, mint a horvátokkal.
Azóta Zágráb is (jobb)egyenesbe került. A tegnapi bécsi Der Standardban Paul Lendvai publicista nacionalizmust szimatolva annyira kesereg a horvát labdarúgó-válogatott és Kolinda Grabar-Kitarovic közös örömén, hogy ott nagy baj nem lehet. Lendvai időjós lehetett volna az amerikai indiánoknál: rendre előbb megérzi a korszellemet, mint a többi hasonló elemző; fázik is tőle most rendesen.
Ki gondolta volna egyszer: Albánia, Horvátország és Montenegró ma NATO-tag, Zágráb az EU-ban is társunk, a szerbek, montenegróiak, albánok, macedónok is Európa felé igyekeznek. De Európa is átalakulóban van, mert a migrációs válság megváltoztatta a német, az osztrák, az olasz, a cseh és a szlovén politikát is. Magyarország hangja meghatározóbbá vált az utóbbi években, a nyugat-balkáni országok számíthatnak hazánkra az EU-csatlakozásuk előmozdításában.
A migráció – éppen átrendeződő – balkáni útvonala most közös aktuális témával is szolgál a tárgyalásokra, még intenzívebbé téve az egyeztetéseket. Orbán Viktor az elmúlt napokban Montenegróban tárgyalt, nemrégen járt nálunk az albán elnök, a szerbekkel, a macedónokkal, a bolgárokkal is folyamatos az egyeztetés. Nemcsak arról van szó, hogy kerítésre van szükség a migránsokkal szemben és zárva kell tartani a balkáni útvonalat.
Hanem arról, hogy hazánknak – Zrínyi Miklós, Damjanich János, Knézich Károly országának – a közös történelmünkből adódóan olyan ismeretei vannak a Balkánról, amilyenekkel a legtöbb EU-ország – tisztelet a kivételnek – nem büszkélkedhet. Vukovár régi magyar neve Valkóvár, Tuzláé Só, Novi Pazaré Újvásár. De hogy mondják őket vajon portugálul, svédül? Természetesen sehogy.
A Balkánra ugyan sok honfitársunk jár turistaként, de hozzáértésében a magyar szakember, a diplomata, a történész nem turista. Ez a mi örök hozzáadott értékünk a Balkánon, ahogyan Európában is.