Az Egyesült Államokban megülték a demokrácia ünnepét, felállt az újraválasztott kongresszus. Az új képviselők életük nagy pillanatát tökéletesen kiélvezték, ezer fotós örökítette meg, hogy ki milyen ruhát viselt, milyen könyvre tette a kezét, miközben felesküdött, az egók szinte szétfeszítették a sokat látott épületet. Majd egy újonnan bekerült képviselő, Rashida Tlaib az ünnepi beszédében felelevenítette, mit is mondott azt követően, hogy megválasztották.
„Bemegyünk oda, és alkotmányos felelősségre vonás elé állítjuk azt a hitvány frátert!” – mondta az én fordításomban Tlaib. A valóságban nem ezt mondta, hanem sokkal-sokkal csúnyábban fogalmazott. A Guardian tudósítása szerint a képviselőnek „volt néhány kemény kijelentése” az elnökkel kapcsolatban. Mintha az teljesen elfogadható volna, hogy egy választott képviselő úgy beszél politikai ellenfeléről, mint egy kocsis egy rossz napján.
Ne áltassuk magunkat, ennek voltak jelei. Az egész világon ismert és elismert színészkirály, Robert de Niro, Trump elkeseredett kritikusa egy díjkiosztó ünnepségen használta ki az élő adást arra, hogy üzenjen az amerikai elnöknek. Az az ember, aki taxisofőrként egykoron elénk tárta a tökéletes nihilt, két szóra volt képes, alpári volt és stílustalan, kiábrándítóan egyszerű és sekélyes. A Tony-díj gálaestjének résztvevői felállva tapsolták meg élete alakításáért. Tlaib ugyancsak ünnepelt sztárrá vált, orkánként söpört végig a közönségen a jókedv, az ocsmányság tort ült, a kezek összeverődtek, hujjogtak a teremben, mert egy felnőtt ember kimondott egy olyan szót, aminek kizárólag akkor szabadna elhangoznia, ha valaki ráüt az ujjára kalapáccsal. Ez a sok-sok ember, aki együtt örül annak, hogy a söpredék szavait kanonizálja a mi bizarr korszakunk, maga is részesévé válik a fertőnek.
Mondhatjuk persze, hogy Amerika furcsa világ, de akármilyen messze van is a michigani választási győzelmet ünneplő buli, mi is ismerjük ennek magyar megfelelőjét. Igen, az a három szóból álló „vicc”, amit egy nagyon levitézlett, súlyos alkoholproblémákkal küzdő, gazdag ember írt egykor egy plakátra. Simicska Lajos zakója akkor festékfoltos volt, láthatóan nehezen állt a lábán, gyanús foltok voltak a plakát alatt, valószínűleg oda is vizelt a magáról teljesen megfeledkezett vállalkozó. Csodák csodája, a szöveg megmaradt, az utcán szombat délután sztrájkoló diákok és elvtársaik pedig egymásra licitálva harsogják az ocsmányságot. Felírják a falakra, postaládára ragasztják, s hangosan röhögnek, mert jól megmondták, végre valaki, aki mert ilyen mocskos szájú lenni. Pedig ez a csőcselékre jellemző, nem a nyugodt tömegre.
Nem lesz erősebb egy mozgalom sem attól, hogy sokat sípolnak és petárdáznak, s a politikai ellenfelet minősíthetetlen stílusban gyalázzák. Majd újabb ember mond beszédet, kicsi párt kicsi aktivistája, trágárságokkal szövi tele a mondandóját, később egy politikus dönt úgy, hogy szerinte teljesen jogos elégedetlenségét azzal fejezi ki, hogy nyilatkozatát végig ki kellene sípolni, ha venné erre a fáradságot bármelyik szerkesztő. De már nem veszi. A stílus maga az ember, s legyen az a világ egyik legjobb színésze vagy egyszerű pártmunkás egy magyarországi vidéki városból, közös felelősségük, hogy ne változtassák a politikai közbeszédet piaci kofák veszekedésévé.
A Twitteren van ökölbe szorított kéz hangulatjel, oda lehet biggyeszteni a szöveg mögé, amolyan logóként. Erre a hatvanas években azt mondták, no pasaran, nem juthat át az ellenség a sorainkon.
Ma az akkori forradalmárok szellemi utódainak kijelentéseit ide nem tudom leírni.