Emmanuel Macron szavait nehéz másként értelmezni, mint hadüzenetként. Persze a francia elnök nem is kívánta elmismásolni az ügyet, egyértelműen elkezdte a kampányt a jövő évi, sorsdöntő EP-választásokra. Bármilyen szedett-vedett, önmagát kereső és állandóan önnön fontosságát igazolni próbáló, a demokráciát leginkább eljátszó, mintsem művelő testület is az Európai Parlament, jövő tavasszal új világ mosolyog Brüsszelre és Strasbourgra, új szereplőkkel és új vesztesekkel. Az pedig nagyon fontos Macron számára, hogy ezek a vesztesek ne ők legyenek.
Mostanra látszik, ki merre akar elindulni, s kikre számít a küzdelemben. Macron és Orbán Viktor egyaránt a reformok híve, előbbi viszont olyan alapállásból, hogy nála van a pénz és a paripa, van atombombája, és ezerszer magasabbra szögelték az ő bársonyszékének ülőkéjét, mint Közép-Európa bármely vezetője arra gondolna.
A posztmodern Nyugat-Európa számára a befolyás adott tény, és nem szégyellősek kihasználni ezt az adottságot. Macron így kíméletlenül elorozza a kontinens vezetését a hirtelen nagyon meggyengült és elfáradt, belső harcokba bonyolódott Angela Merkeltől, önmagát kinevezi az „igazi” európainak, mert ez a mindig beváló trükk: a saját érdekeinket Európa érdekének nevezzük, így a velünk szemben állók értelemszerűen nem európai ügyért küzdenek. A kampány során is így fognak felállni a csapatok, ne legyenek illúzióink. Ez a bizonyos ellentábor pedig Orbán Viktor és a nemzeti önrendelkezésért harcoló országok közössége lesz.
A migrációs válságot és a brexit jelentette veszélyeket a ma még 28 tagú közösség képtelen volt kezelni, a megoldási javaslatokat olykor belpolitikai érdekekből lesöpörték az asztalról, majd a tenni akarókat fölényesen, az említett magas székről kioktatták, Európa szétverésével vádolták.
Pedig Európát nem lehet szétverni, a tagok ezt a munkát már elvégezték, vagy talán maga az egyesülés se volt soha olyan mértékű, mint azt Brüsszelben álmodták. Egyszerűen azért, mert a recept megírói nem vették figyelembe azt, hogy Németország nem Magyarország, Dánia pedig nem Portugália. Nincs egységes európai massza, egységes európai kultúra, egységes nézet. Ezt csak a nagyon furcsán gondolkodó, az emberi tényezőt soha figyelembe nem vevő filozófusok és az őket követő politikusok hiszik, s nyomnák le a torkunkon.
Ez az európai világ igenis sokszínű és sokarcú emberi közösség, hittel és értékekkel, amelyeknek hangsúlyozása gazdagítja az életet, s nem kirekeszti a másként gondolkodókat. Macron is ad némi franciaságot a választóknak, szakítva az ultraliberális, már senkinek sem kellő, bukott nézetekkel, de ott mégis az a cél, hogy a föderális Európa győzedelmeskedjen a nemzetek fölött, s ezt a győzelmet lehetőleg franciául véssék az Európa-szobor talapzatába. Ugyanis mindig ott van az a feltételezés, hogy onnan, a magas székről, a kontinens „szerencsésebbik feléről” jobban látszik, hogyan kell élni.
Ez pedig vaskos hazugság. Semmilyen törvénycikk, bíróság, közös gondolkodás nem tud arról rendelkezni, hogy egy ország miként éljen. Ez valójában a nagy ideológiai különbség, amely irányítja a folyamatokat, az emberek is ennek megfelelően döntenek. Ha Európa szerencséjét az anyagi javakban mérjük, nem kérdés, ki nyer. De a vadonatúj Citroën ablakát is be lehet dobni kővel, és az is ég, ha benzinnel lelocsolják, és nincs az a rohamrendőr, aki mindezt meg tudja akadályozni, ha tömegek lépnek akcióba.