Nemzedékről nemzedékre távolodunk el a halál gondolatától. Régebben, nagyszüleink, dédszüleink idejében a halál sokkal inkább természetes dolognak tűnt, mint manapság, amikor próbálunk minél kevesebbet érintkezni vele. Őseink föl voltak készülve arra, hogy nemcsak szüleiket, hanem minden második-harmadik gyermeküket el kell temetniük. Ma már perverznek tűnik, de a halál régebben akár attrakció is volt, egy-egy kivégzés ünnepnek számított, és a település apraja-nagyja végigdrukkolta. Ez ma már nincs így, szerencsére, de az már nem biztos, hogy jó, hogy a homokba dugjuk a fejünket, és próbálunk nem venni tudomást arról, hogy a halál ‒ bármit teszünk, bárhová is fejlődünk ‒ ott ólálkodik körülöttünk.
Ma már az elhunytat nem a család, hanem a temetkezési vállalat készíti elő utolsó útjára, kerüljük a halottak látványát, és gyermekeinket mindennél jobban óvjuk a halál tényével való szembesüléstől. De november első napjaiban félretesszük félelmeinket, és talán legszebb hagyományunkat ápoljuk: fölkeressük szeretteink sírját – bármilyen távolságra is sodort minket a sors –, és gyertyát, mécsest gyújtunk, magunkba szállunk, imádkozunk, és ott, valahol bent, a transzcendens határán találkozunk azzal, akire emlékezünk.
Mint minden ünnep – még ha szomorú is –, egy gyermek számára mindig óriási élmény. Kiskoromban nagyszüleim sírjához zarándokoltunk, az erdélyi Apáca nevű faluba, amely egyedi kopjafáiról híres, no meg arról, hogy a mai napig is fúvószenekarral kísérik utolsó útjára az elhunytat. Halottak napján az apácai temetőt nemcsak a gyertyák fénye és a kopjafák misztikus árnyéka teszi izgalmassá, hanem a zenekar is, amelyik sírról sírra jár, és eljátssza a sír lakójának kedvenc nótáját. És ez csak egy a számos gyönyörű szokás közül, minden régiónak vannak sajátos halottak napi szertartásai.
A legszebb azonban ebben az ünnepben az volt, hogy elkerülte a pénz, ellentétben a húsvéttal vagy a karácsonnyal, amelyek már áldozatául estek a globális emberi mohóságnak, és már nem a szeretetről szólnak, hanem az ajándékok és a rongyrázások versenyéről. Sajnos azok, akiknek ez érdekében áll, „gondoskodtak” a bevételi oldalról, és nálunk is elterjesztették a rendkívüli üzleti potenciállal bíró halloweent. A hagyományos, kelta eredetű népszokással nem volt gond, sőt, ameddig a saját készítésű töklámpások és maszkok gyerekünnepe volt, etnográfiai csodának is nevezhettük.
De amivé az üzleti érdekek tették, az hányingerkeltő. Az ócska műanyag, a minden szellemességet nélkülöző, Z kategóriás horror és az önpusztító, mértéktelen buli olyan távol áll a kelta tradícióktól, mint Stonehenge Új-Zélandtól. Ráadásul mindez a magyar kultúrában tájidegen. A rikító-világító nejlonmaskarákban idétlenkedő, részeg fiatalok fényévnyi távolságra dülöngélnek azoktól, akik áhítattal álltak a temetőben, nagy- vagy dédszüleik sírjánál.
Abban is bízzunk, hogy ünneplésünket nem árnyékolják be olyan merényletek, mint kedden, New Yorkban, hogy a mindenszentek meghitt csöndjébe nem hasít bele az „Allah akbar!”. Bízzunk benne, hogy ez a foszforeszkáló, műanyag szennyáradat nem gyűri le a hagyományokat, és többen gyújtanak gyertyát a temetőkben, többen imádkoznak, mint ahányan előző nap hőzöngenek a halloweeni kocsmapartikon.
Szép ünnepünket a tél küszöbére időzítették, amikor egy évszak erejéig meghal a természet. Nem is lehetne megfelelőbb időpontban: mindent az elmúlás melankóliája leng be. De valahányszor az elmúlás, a tél közeledik, jusson eszünkbe Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye, mely Babits szerint, Tóth Árpád fordításában a legszebb magyar vers: „Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”