A jövő májusi európai parlamenti választások egyik nagy kérdése az, hogy felébrednek-e végre Európa vezetői mély álmukból. Ideje volna. A nagyhatalmak szélsebes gazdasági, technológiai és hadiipari fejlődése láttán Európa egyre inkább tűnik egy elöregedett, beszűkült kis kontinensnek, amely nem képes felülkerekedni saját felesleges vitáin.
Miközben az Egyesült Államok katonai támogatása megvonásával fenyeget bennünket, Oroszország az első csapás doktrínájához akar visszatérni, Kína pedig szépen lassan bevásárolja magát a stratégiailag fontos európai iparágakba, addig az Európai Parlament felkent tagjai azon tanakodnak, hogy Lengyelországban jogosan csökkentették-e a legfelső bírák nyugdíjkorhatárát.
Azt előre sejteni lehetett, hogy az Európai Unió nehezen fog működni ennyi tagállammal, pláne úgy, hogy a legfontosabb kérdésekben egyetlen tagállam vétója is elegendő a döntés megakadályozásához. A nagy nyugat-európai véleményvezérek azonban éppen azt hangoztatják, hogy a sokszínűség a jobb, a nézeteltérések viszik előbbre a kontinenst, ettől leszünk erősebbek.
A kelet-európai piacok megszerzéséig ez a filozófia mindenki számára szépen hangzott, ám a kelet-európai hangok megerősödésével nem számoltak a szóban forgó véleményvezérek. Nyugaton a gyarmattartók mentalitása keveredik a hamis, kényszeredett liberális toleranciával, a kettő azonban sehogy sem fér össze, álszentséghez vezet.
A nyugati álszentség márpedig nem ismer határokat. Ugyanazok a politikusok és sajtóorgánumok nevezik diktatúrának Magyarországot, amelyek a szabad világ és a szabadkereskedelem vezetőjének kiáltják ki a valóban diktatúra Kínát. E sorok szerzője a napokban a sanghaji expón tapasztalhatta meg, milyen ódákat zengenek a Bloomberg hírügynökség, a Financial Times napilap, észak-európai újságok szerkesztői és egykori nyugat-európai kormányfők Kínáról mint követendő példáról.
Megkapta közben a magáét Donald Trump, aki protekcionista intézkedéseivel, a nemzetközi megállapodások megkérdőjelezésével elrontotta a pénzpiacok urainak jó kedvét.
Európa sajnos nem volt felkészülve a szélsebesen változó világra. Nem tudott megfelelően reagálni a Krím elcsatolására, a brexitre, a bevándorlási hullámra, a terrortámadásokra, a változó amerikai irányvonalra, a közel-keleti konfliktusokra, Kína egyre nagyobb befolyásszerzésére. Az Európai Unió ma már csak a szavak szintjén működik, a tettek mezejére nem képes lépni.
Az már mindenki számára egyértelmű, hogy kontinensünkön jelentősen változik a politikai széljárás, ezt pedig mi sem érzékelteti jobban, mint a Merkel-korszak vége. A jövő évi EP-választásokon folytatódik az európai politikát évtizedekig meghatározó hagyományos pártok hanyatlása, illetve a nacionalista erők felemelkedése.
Abban is biztosak lehetünk, hogy Manfred Webernek hívják majd az Európai Bizottság következő elnökét, hiszen a legfrissebb felmérések szerint a jobboldali Európai Néppárté marad a legerősebb frakció. Márpedig az íratlan szabályok szerint a legnagyobb parlamenti csoport jelölhet bizottsági elnököt.
Ne legyenek illúzióink, az EU továbbra is elsősorban a német gazdaság erejétől függ majd, vagyis a berlini kormány elképzelései lesznek irányadóak. Ha azonban az iránymutatás a Manfred Weberhez vagy a Wolfgang Schäubléhoz hasonló formátumú politikusoktól jön, a szavaknak talán lesz jelentőségük, e szavakat pedig tettek váltják fel.
Talán a kereszténydemokrácia is a konzervatív, keresztény értékek képviseletét fogja jelenteni, nem kiüresedett, értelmét vesztett szlogen marad. Jó lenne, ha Európa felébredne, ha az uborka görbülete helyett végre a valódi problémákkal foglalkozna. Ideje volna.