Európa lassú és körülményes. Öreg. Leragadt a régi sémáknál, nehezen tud kiszakadni a jól bevált módszerek követéséből. Önmagát nagyon erősnek, nagyon hatalmasnak, nagyon fejlettnek tartja, s lenézi azokat, akik máshonnan jönnek.
Három év alatt sikerült rájönnie a nyugati tagállamoknak arra, hogy nem elég egyszerűen kimondani, hogy megcsináljuk, hanem meg is kell csinálni, valóban, tenni kell valamit, hogy továbbra is úgy lehessen élni, ahogy mindig tették. Három év. Ezalatt birodalmak születnek meg és hullanak porba. A brüsszeli, maratoni megbeszélésen nagyon nagy volt a tét, és végül mindenkire hatott a józanság szava.
Ehhez kellett a nagyon következetes magyar álláspont, amely hangyányit se változott az elmúlt években. Szükség volt arra, hogy legyen egy új, a korábbi járt úttal szakító olasz kormány, amely akár vétózott is volna, ha nem látja saját érdekeit érvényesülni. Kellett az egyre örvendetesebben fejlődő visegrádi szolidaritás, amely életet tud lehelni a vén Európába.
Végül pedig szükség volt Angela Merkelre, aki gyakorlatilag elismerte őrületes hibáját, amikor meghívott mindenkit, éljen ebben a zöldellő paradicsomban, amelyet mi hazánknak nevezünk. Szükség volt rá, mert elfogyott körülötte a levegő, nemcsak a bajor testvérpárt orrolt meg rá, de a CDU-n belül is van egy hangos tömeg, amely csak az alkalmas pillanatot várja, hogyan szabadulhatna meg a túl régóta irányító és egyre inkább ballaszttá váló Muttitól. Aki a kvótarendszerével csak annyit tudott bizonyítani, hogy sokkal fontosabb volt számára a kormányrúd megtartása, mint akár Németország, akár Európa biztonsága és jövője.
Ez az embertelen és pusztító ötlet, amely elosztható és elosztandó masszaként fogta fel az érkezők százezreit, nagyjából három év alatt vált szitokszóvá. A felvetés nyíltan embertelen, mert eszerint Tatabánya és Porto ugyanaz a hely, Ahmed és Ali ugyanaz az ember, nekik nincsenek vágyaik és terveik, csak mennek, menekülnek a pokoli körülmények elől.
Aztán mikor megállnak, ott elkezdenek buzogni, virágozni, hasznosan élni, ez pedig mindenkinek jó. Mint valami kedves mesefilmben, ahol minden kétdimenziós. Ez lett volna az „európai megoldás”, amelyben az előtag azt jelzi, hogy ez jó, fejlett, előremutató, udvarias. Aki pedig nem ezt vallja, az ugyebár nem európai, hanem barbár szörnyeteg. Meg is kapta Magyarország elégszer, hogy nem követi az európaiakat.
A brüsszeli éjszakában aztán megszületett a megállapodás, amely – a 2015-ös tézist figyelembe véve – cseppet sem volt európai. A vezetők egymásra licitálva hangoztatták, mennyire fontos a külső határok védelme, és a migránsokat külső táborokban kell megvizsgálni, ki jöhet be, és ki nem jogosult erre. A naptárra kell nézni, hogy káprázik-e a szemem. 2018 júniusa van, nem 2016, amikor Orbán Viktor az afrikai parton felépítendő „óriási bevándorlóvárosról” beszélt. A lassú nyugatiak akkor elvetették az ötletet. Most lelkesen üdvözölték.
Ideje szembenézni azzal, hogy ki is akarja az európai együttműködést, és ki annak a gátja. Válság idején kiderül, hogy ki milyen vezető, ki képes az élre állni és utat mutatni, s ki figyeli titokban azt, hogy kinek mi az álláspontja, majd a legkevesebb konfliktust felvállalva, küzdelem nélkül, álláspont nélkül halad arra, amerre mindig ment.
Alaposan megszenvedtük a migránsválságot, mindenféle szempontból, és nem, egyáltalán nincs még vége se az emberek áradatának, se a vitáknak. A személyi következtetéseket mindenkinek le kell vonnia. De a józan ész azt mondatja, hogy lehet jövője az Európai Uniónak, ha a megfelelő pillanatban képesek elhagyni a járt utat a járatlanért.
