Angela Merkel kissé sápadtnak tűnik mostanában. Az elmúlt hetek bel- és világpolitikai fejleményei láttán talán nem is csodálkozhatunk ezen. Mindaz, amit a kancellár asszony az elmúlt tizenhárom évben felépített, nemzetközi imázsa, a kormányzási stílusát és személyét övező tisztelet, a regnálásával párosuló politikai és gazdasági stabilitás, kezd lassan szertefoszlani.
Mindez már a szeptemberi parlamenti választások után nyilvánvalóvá vált, amikor a győzelem ellenére a legtöbb szakértő Merkel utáni korszakról beszélt – Németország és Európa tekintetében egyaránt.
A hónapokig tartó koalíciós egyeztetések, a kényszerű megállapodás a szociáldemokratákkal és a bevándorlásellenes AfD erős szereplése mind azt jelezte: az Európai Unió motorállamában és ezáltal magában az unióban is véget ért egy korszak.
Merkel politikai hanyatlását egyértelműen a bevándorlás félrekezelése okozta, mert hiába ismerte be a hibáját, hiába nevezi ma már jó ötletnek az erős határvédelmet, a magyar kerítést – ami Németországot is védi –, a migránsokkal készített szelfiket senki sem felejti el, a népvándorlás ösztönzését senki sem bocsátja meg neki. Persze nem Merkel okolható egyedül a kialakult helyzetért, ma is vannak hívei a tömeges bevándorlásnak.
Éppen tegnap jelentette ki az ENSZ főtitkára, António Guterres, hogy szükséges és elkerülhetetlen a migráció, ezért szervezetté és szabályozottabbá kell tenni.
Azt, hogy a Merkel-korszak utáni érába léptünk, mi sem jellemzi jobban, mint az erőviszonyok átalakulása Európában. A kancellár asszony fáradtnak és gyengének néz ki az erőtől duzzadó Emmanuel Macron mellett, aki folyamatosan új ötletekkel áll elő az unió megreformálására vonatkozóan, tegnap pedig kioktatott egy tejfelesszájú tinédzsert, mondván, a francia köztársasági elnökkel viselkedjen tiszteletteljesen, ne merészelje őt letegezni, Manunak szólítani. „Igenis, uram!” – válaszolt a megrémült srác.
A tavaly még lesajnált, a liberálisok új kedvencének kikiáltott államfő politikája sokkal inkább hasonlít a konzervatív Margaret Thatcherére: a hazafias neveltetést szorgalmazza, nem tágít a sztrájkoló szakszervezetekkel szemben, migránstáborok elbontását rendeli el. Mindezt ellentmondást nem tűrően.
Merkel bukását az osztrák és az olasz választások eredménye pecsételte meg. Mert ne áltassuk magunkat: a bukás – António Guterres szavaival élve – szükséges és elkerülhetetlen. Amikor a hétfő esti, három halálos áldozattal járó malmői lövöldözés után a svéd hatóságok leszögezik, nincs mitől félni, nem terrortámadás történt, csupán a szokásos hétfő esti, bűnbandák közötti leszámolás, akkor nyilvánvaló, hogy a tömeges bevándorlást pártoló politikai erők számára eljött a vég.
Hiszen az emberek maguk előtt látják az ellenpéldát: a hatékonyan működő magyar kerítést vagy az olaszországi kikötők lezárását a migránsokat már Líbiánál kimentő hajók előtt. A nyolcvanmilliós Németországtól ezer szállal függő tízmilliós Magyarország miniszterelnöke jelenti ma a kancellár Európa-politikájának ellenpólusát.
Eljött az a pillanat, amire soha senki semmilyen körülmények között nem gondolt volna: Angela Merkel kért találkozót Orbán Viktortól, nem fordítva. Odahaza, Németországban pedig nem Horst Seehofer hajlik meg Angela Merkel akarata előtt, hanem a kancellár hunyászkodik meg, amikor belügyminisztere ultimátumot ad neki.
A kezdeti, sokat bírált magyar ellenállás, a visegrádi négyek kitartó összefogása és a nemrég meghirdetett osztrák–olasz–bajor tengely végérvényesen más mederbe terelte a menekültügyről zajló uniós vitát.
Új szelek fújnak Európában. Bizonyára ettől sápadt el Angela Merkel.