A mese úgy folytatódna, hogy így viszont ha okkal tesznek szóvá a tengerentúlon valamit, mert tényleg jön a farkas, senki a füle botját sem mozdítja majd. Az óriáshatalom ismét meglengette szabadságszobrának buzogányként is alkalmazott fáklyáját. A fáklyával nagyszerűen lehet gyújtogatni a renitens kontinensen, viszályt szítva az országok között.
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának az emberi jogok világszintű helyzetét vizsgáló 2015-ös jelentése alaposan elveri a port rajtunk, ami a jogállamiság és a menekülteknek nevezett behatolók kezelésének állását illeti. Külön mondani sem kell, a migránsmegállító jogot eléggé el nem ítélhető módon szorgalmasan gyakorló országokat kapja le leginkább a tíz körmükről a feddhetetlennek beállított amerikai adminisztráció. Az emberijog-süllyesztési versenyben mi visszük el a pálmát szerintük.
Ha valaki Nyugaton a felét is komolyan veszi az általuk leírtaknak, alaposan meglehet a véleménye a lelketlen magyarokról, akik a szegény menedékkérőkkel szemben embertelen módszereket alkalmaztak. Nem engedtük, hogy végigcsörtessenek az országon, az embercsempészek, a terroristavezérek pedig szabadon fuvarozzák őket, és még a hideg vizet, az autópálya benzingőzös levegőjét is sajnáltuk tőlük.
Holott a szidalmak helyett NATO-fegyverbarátaink igazán átadhatnák több évszázados migránskezelési és általános emberi jogi tapasztalataikat nekünk, sötétben botorkáló tudatlan, humanitárius és sok más tekintetben gyermekcipőben járó közép-európaiaknak. Ugyan miért volna abszurd, ha felhívnák a figyelmet arra, milyen komoly veszélyekkel jár a migráció? Ők csak tudják. Éppen emiatt tesznek meg mindent azért, nehogy illetéktelenek, bűnözők lépjenek hazájuk földjére. Valósággal gatyára-kombinéra vetkőztetnek mindenkit a repülőtereken, mielőtt az orrát is bedughatná hozzájuk. Meg aztán egyébként sem mennek a szomszédba egy kis bevándorlókkal szembeni szigorért. A mexikói határon egyenesen falat húztak fel, ne csámborogjanak be számolatlanul a hívatlan vendégek a Big Countryba. Ez utóbbi körülményre Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is felhívta a figyelmet, aki a Freedom House szintén lesújtó, ledorongoló Magyarország-képét nonszensznek nevezte. Mert amúgy mintha édestestvérek lennének az USA külügyminisztériumának és a „független” baloldali szervezetnek a jelentései.
Annyira hosszú a bűnlajstromunk, „hogy nézni is tereh”. A sajtó sanyargatásától, szabadságkurtításától, a börtönök túlzsúfoltságától kezdve a kormányzati korrupció gyanúján keresztül az antiszemitizmus burjánzásáig minden megtalálható itt, amit a balos-szélsőbalos médiában szokás hazánk szemére hányni. Nem pepecselnek holmi bizonyítással, forrásokkal – tutira tudják és kész. Aki nem hiszi, járjon utána! Illetve ne tegye! Mert az azt jelentené, hogy nem hisz maradéktalanul a demokrata párti washingtoni adminisztráció megkérdőjelezhetetlen igazában, ami megtorolandó bűn a ballib kánon szerint. A főbenjáró vétkünk persze – mint utaltunk rá – a beözönleni vágyó migránsok korlátozása. Csak úgy röpködnek az olyan kifejezések, mint az idegengyűlöletről tanúskodó retorika és a humanitárius segítség hiánya. Ha pedig valaki mégis azt vetné ellen, hogy eddig 80 milliárd forintot, egy vagyont költöttünk a költségvetésből, vagyis az adófizetők pénzéből az invázióval érkezők, az illegális bevándorlók élelmezésére, elszállásolására, buszoztatására és vonatoztatására, akkor feltehetően megnyílna az ég a felháborodásuktól. A rágalmak komolyságát illusztrálja: még az is negatívum, hogy Magyarországon büntetendő a gyűlöletbeszéd.
Példaként pedig azt hozzák fel, hogy a magyar bíróság felfüggesztett börtönre ítélt egy férfit, aki a pesti utcán verbálisan inzultálta az izraeli konzult. Hát ha ez is demokráciadeficit, nyugodtan vállalhatjuk. Említsük azért meg: az USA-ban például fél évszázada még át kellett adnia egy színes bőrű nőnek a helyét, ha egy fehér felszállt a buszra. Megnyugtathatjuk őket: nálunk ilyesmi sosem fordulhatott volna elő.
Tudjuk persze, honnan fúj a szél, miért e hisztérikus támadássorozat. Valahogy csak kompenzálni akarják, hogy visszafizettük az IMF–EU-hitelt és arra a pofátlanságra vetemedtünk, hogy a gazdasági mutatóink oly pedánsak, hogy a Morgan Stanley és még a Moody’s is dicsér minket. A tengerentúli polkorrekt piromániások azonban elkéstek: a liberális rémmeséknek annyira az ellenkezője szokott bebizonyosodni, hogy a befektetők számára már inkább pozitívumszámba megy, ha igazságtalanul, sokadszorra rossz hírünket keltik.