Statisztikákat varázsolnak elő az átlagéletkorról meg a népességnövekedésről, és így tovább. Olyan ez, mint ha az 1566–1570 közötti népszaporulatot vizsgálnánk Szigetvár térségében. Ha a kiindulási alap a Zrínyi kirohanása utáni nap, akkor a számok nem is mutatnak rosszul. Igaz, hogy közben az őslakosok száma jelentősen csökkent, az újonnan érkezett idegeneké viszont nőtt.
Ilyen állapotban leledzik ma Európa is. Itt-ott már alaposan növekszik a lakosság lélekszáma a migránsoknak köszönhetően, az ipar egyik zászlóshajójának pedig éppen ilyen motivált fiatalemberekre van szüksége. Ezt egy bajszos gyárvezér mondta szeptember környékén. Magyarhonban pedig sokan csóválták a fejüket, kételkedtek, mert ez a nép már csak ilyen. A Rajna vidékéről viszont magas és még magasabb szintekről jött a biztatás, hogy jöjjenek csak, jöjjenek, nincs ám felső határa a szeretetnek és a befogadási készségnek. Fiatal lányok lengén öltözve, kezükben üdvözlőplakátokkal várták az új honfoglalókat. Kaptak-e pénzt ezekért a fellépésekért, vagy csak úgy tették meggyőződésből, ma már nehéz lenne kideríteni.
Labanc testvéreink is, innen a szomszédból, aggattak ránk, nemzetünkre szebbnél szebb jelzőket. A teljesség igénye nélkül fasiszták, nácik biztosan voltunk, de szűkebb összejöveteleken talán a hirosimai katasztrófa és az indiánok pusztulása is a mi bűnünk volt.
Aztán egyszer csak elérte őket is a nagy hullám. Olyan volt ez számukra, mint a zöldár tavasszal: gyorsan jött és mindent vitt. Az újonnan érkezett, „sok képzett és főleg szavahihető” ember kezdte megváltoztatni Ausztria hagyományos arculatát. Salzburg ugyan épületeit tekintve továbbra is Mozart városának nézett ki, csak a tömeg… Valahogy az embereknek az volt az érzése, mintha Pesavarba tévedt volna. A bevándorlók időztek ott egy keveset és már mentek is tovább „az ígéret földjére”. Igaz, az ő esetükben ez éppen fordított irányt jelentett volna, lévén szent helyeik osztrák földtől keletre fekszenek. Ők viszont az invitáló kéz irányába, nyugatra tartottak. Kisebb csoportokban, mindegyikben pár ezer fővel. Napi szinten 10-12 ezer katonakorú fiatalember. Érdekes módon a média mindig a pár asszonyt és gyereket találta meg, amikor felvételeket készített, azokat, akik inkább álcaként szolgáltak.
Az elmaradott gondolkodású hungarus tudattal rendelkező ember ilyenkor azért furcsállotta, hogy az asszonyok viszik a karon ülő gyereket és a táskát is, míg a családfő tőle pár lépésre könnyedén menetel semmi teher nélkül. A Rajna vidékén és Európa egyik legszebb és talán leghosszabb ideig épített dómjának városában még semmi rosszra nem gondoltak. Epekedve várták az új honfoglalókat, bár egy térképen a lakosság nagy része nem tudta volna megmutatni, hogy honnan jönnek. Meg főleg miért. Nem kell nekik gondolkodni ezen, hiszen tájékoztatva lettek, hogy ezek bizony menekültek. Aki pedig mást gondol, az náci. Sőt annyira az, hogy talán a munkahelyéről is el kellene bocsátani. Szent Mihály havában ilyen messzire is elmentek a harcias németek, akiknek az idegen szent volt és sérthetetlen.
Aztán október hónap tájékán már egyre inkább látszott, hogy szinte megoldhatatlan feladatot jelent ekkora tömeg elszállásolása. Szakmájukat magas fokon gyakorló biztonságiak egyre inkább nemzetbiztonsági kockázatról kezdtek értekezni. Ám érveik le lettek söpörve, ők maguk pedig csendre lettek intve. A nép pedig tűrt és etette a beérkezőket, akik egyre inkább éreztették, hogy ők ide nemcsak egyszerűen élni jöttek, hanem jól élni. Ezt pedig tudás, munka és hozzáállás hiányában csak a bennszülöttek kárára tehetik meg. Az őslakosok tűrtek, a beözönlők pedig egyre pofátlanabbakká váltak. Napi rutinná váltak a tömegverekedések, amit a média igyekezett agyonhallgatni.
Vélték, ha nem beszélnek róla, nem is történt semmi, hiszen így idomították a helyi lakosságot évtizedeken keresztül. Megesett ugyan pár nemi erőszak, de a helyi korifeusok lapítottak, miután a magas és fényes trónuson pompázó demokraták lehurrogták őket. Pár szakember ugyan jelezte, hogy a több tízezer, egyedülálló muszlim férfi előbb-utóbb élénk érdeklődést fog mutatni a helyi fehérnép iránt is. Akik többsége viszont érthető okból undorral fordul el a primitív törzsi szokások szerint élő és gondolkodó idegenektől.
Aztán elérkezett 2015 utolsó napja. A civilizált és fehér Európa ilyenkor ünnepelni szokott. Évszázadok óta szokott, mert civilizált, mert keresztény, mert tud viselkedni. Minden társadalomnak van alja, van szennye. Viszont az erkölcs, a szokás és a rájuk épülő törvényes rend ezt kezelni tudta. Most azonban más történt, mivel a hordajelleget megtartva, a begerjedt csőcselék az ország több nagyvárosában megtámadta a védtelen német nőket.
Maga a támadás egy sor kérdést felvet. Miért voltak olyan tehetetlenek és ostobák a német rendőrök? Mire esküdtek fel valójában? Nem a polgárok védelmére? Ha arra, akkor pedig nem zsokék ők, hogy azért hordjanak fegyvert, mert az előírt súlyuk így lesz meg. Hol voltak a német férfiak? Az kizárt, hogy száz ne lett volna ott közülük. Ja, hogy a túlerő… A rendőrök voltak kétszázan, de ők gyávák és árulók is voltak, mivel kötelességet szegtek. Micsoda magyarázat az, hogy nem engedték őket a sértettekhez? Az ilyen rendőrt azonnal ki kell rúgni, mert haszontalan. A német sajtó pedig hozta magát: hallgatott és sunyított. Az elején még próbált félre is tájékoztatni. Ehhez azonban túl sok nőt ért támadás: kirabolták őket, nemi szerveiket fogdosták gusztustalan, hitvány alakok.
Európa itt elbukott. A humanizmusnak álcázott tett nem más, mint kollektív öngyilkosság. Nevezzük nevén a dolgokat: Európa az ellenséget hozta a saját nyakára. A gátlástalan, a saját primitív szokásain kívül semmit el nem ismerő és meg nem tűrő hordát. Akik ellen a kölni polgármester asszony a hatékony védelmet is kitalálta: kartávolságot tartani tőlük. Ilyenkor az ember kajánul arra gondol, hogy remélhetőleg ennek hatékonyságáról saját maga is meggyőződhet, saját példáján.
Ha folytatódik a minden alapot nélkülöző „jótékonykodás” az idegenekkel szemben, akkor Európának nincs jövője. Akkor Európa már csak volt, s emlék lesz csupán. A kölni dóm és az előtte lévő tér – pár évtized múlva lehet, csak a tér marad meg, hiszen ezeknek a barbároknak a vallásuk nem tűri ám meg a keresztény szakrális épületeket. Emberábrázolás? Na, még mit nem! Freskók, képek, szobrok, amelyek évtizedekig, maga az épület, amely évszázadokig készült, mind kidobandó kacat, pusztulnia kell! Ők így gondolkodnak. A mi kultúránk nem része az ő kultúrájuknak, és befogadásukban csak a gyengeség jelét látják. Civilizációnkat megvetik, pedig annak köszönhetik, hogy most van hová beözönleniük.
Európa világítótorony volt a civilizáció óceánjában kétezer éven át, igaz, kisebb visszaesésekkel. Sajnos egyre inkább úgy tűnik, csak volt. Volt egyszer egy hely, ahol jó volt élni. Volt egyszer egy Európa… Ha azt akarjuk, hogy legyen is, ahhoz erő kell és bátorság!
(A szerző pedagógus)