Hivatalosan 1947 óta követeli magának Peking a Dél-kínai-tenger területének közel nyolcvan százalékát, de a többi parti állammal, azaz Vietnammal, Malajziával, Bruneijel és a Fülöp-szigetekkel fennálló szembenállás igazán csak az elmúlt évtizedben kapott jelentős nemzetközi sajtófigyelmet. Pedig a térség számos szakértő szerint egy jelentős háború, akár globális konfliktus gyújtópontja is lehet, ami nem meglepő a Dél-kínai-tenger jelentőségét figyelembe véve.
Idehaza ritkán terelődik a szó e régióra, így érdemes felidézni, hogy egy, a Földközi-tengernél másfélszer nagyobb, évente ötezermilliárd dollár értékű kereskedelmi forgalmat bonyolító, hatalmas, kiaknázatlan szénhidrogénkészleteket rejtő víztömegről van szó, amely az összes parti állam, de különösen Kína számára stratégiai jelentőséggel bír. Éppen ez utóbbi tényező az, amelyik miatt a hágai döntés várhatóan nem hoz döntő változást az ügyben.
Kína az utóbbi években jogi és történelmi érveinek hangoztatása mellett egy még hatékonyabb eszközt is bevetett: kész helyzet elé igyekezett állítani vitapartnereit. Ennek megfelelően a vitatott hovatartozású szigetek és zátonyok közül tucatnyin jelentős építkezésekbe kezdett, homokkotrással tartósan a tengerszint fölé emelve e szárazulatokat annak érdekében, hogy megfigyelőbázisokat, sőt akár katonai repülőtereket telepítsen rájuk.
Az ENSZ tengerjogi egyezménye értelmében természetesen e mesterséges képződmények nem tekinthetők szigetnek, így nem is jár hozzájuk a kétszáz tengeri mérföld sugarú körre kiterjedő különleges gazdasági övezet, amely többek között biztosítja a természeti erőforrások kitermelési jogát a szuverenitást gyakorló államnak.
Ez azonban Kína szempontjából kevésbé lényeges, hiszen Peking a térképre rajzolt úgynevezett „kilenc szaggatott vonalon” belül az egész tengert magáénak követeli, mondván, az évezredekig a birodalom része volt, így ma is az országhoz tartozik. A felmerülő vitákat pedig békés, tárgyalásos úton kívánja rendezni a közvetlenül érintett országokkal, anélkül, hogy abba külső erők (akár a választott bíróság, akár az Egyesült Államok) beleszólnának.
Peking számára a Dél-kínai-tenger több szempontból is stratégiai fontosságú. Túl a nemzeti büszkeség és a kőolaj-, illetve földgázkincs mindig felmerülő szempontjain, a kérdéses víztömeg felől a legkönnyebb katonai támadást indítani Kína lágy alteste, az iparilag fejlett, óriási népsűrűségű déli és délkeleti partvidék ellen.
A népköztársaság lakosságának és gazdasági teljesítmények kilencven százaléka az ország keleti felében él, a tengerparttól számított ezer-ezerötszáz kilométeres sávban, azaz egy fejlett haditengerészet csapásmérési távolságán belül. Nyilvánvaló, hogy a Dél-kínai-tenger (akárcsak a hasonlóan konfliktusos Kelet-kínai-tenger) alapvető nemzetbiztonsági jelentőséggel bír Peking számára, ami túlmutat bármely gazdasági előnyön. Az ismert amerikai geopolitikai szakértő, Robert Kaplan elemzése szerint Kína éppen ugyanazt igyekszik véghezvinni saját parti vizein, mint amit az Egyesült Államok tett a Karib-tengeren egy bő évszázaddal korábban.
Az ország vezetése biztosítani kívánja, hogy egyetlen szomszédos vagy éppen távolabbi állam se legyen képes a tenger felől veszélyeztetni az ország biztonságát, ehhez pedig Pekingnek regionális dominanciát kell elérnie az országot körülölelő vizeken. Ugyanakkor Washingtonnak annak idején nem kellett komoly ellenfelekkel szemben bizonyítania, hogy ő a legerősebb legény a környéken, míg Pekingnek mind Tokió, mind a délkelet-ázsiai nemzetek nagyobb államai, mögöttük pedig az Egyesült Államok gazdasági, politikai és katonai súlyával kell dűlőre jutnia.
Mindezek alapján aligha jelent megnyugtató végkifejletet a minapi hágai döntés, amelynek sem joghatóságát, sem rendelkezéseit nem ismeri el Peking, és az elejétől fogva távol tartotta magát az eljárástól. Kína eddig is arra törekedett, hogy a térség de facto urává váljon, amelyet csak erősített a tény, hogy a közelgő elnökválasztás miatt Washington idén nem képes komoly ellenállás kifejtésére. Mindemellett a választott bíróság ítélete aligha kikényszeríthető, így kevéssé valószínű, hogy Peking hirtelen döntése nyomán bontani kezdenék a homokzátonyokon kiépített támaszpontokat és repülőtereket. Azaz fennmarad a bizonytalansággal övezett feszültség a térségben, amelynek kimenetele végső soron Kínán és az Egyesült Államokon múlik majd.
A szerző egyetemi tanár