A délszláv háborúban elkövetett bűntetteket vizsgáló taláros testületet az ENSZ 1993-ban, csakúgy, mint a ruandai polgárháborús bűntettek ügyében eljáró bíróságot, ideiglenes intézménynek szánta.
Eredetileg 2010-ig szólt a mandátuma, lomhasága és a felelősségre vonás elől bujkálók nagy száma miatt azonban meg kellett hosszabbítani. Utódjáról viszont már akkor gondoskodtak: egy elosztó mechanizmus (MICT) viszi tovább a félbemaradt ügyeket, vagyis osztja szét különböző bíróságok között.
Az ICTY búcsúztatásának az ENSZ megadta a módját, a Biztonsági Tanács december 6-i ülésén felszólalók hosszú sora méltatta tevékenységét, és nyilatkozott szuperlatívuszokban – többek között – a nemzetközi jog fejlődéséhez való hozzájárulásáról.
Különösen figyelemreméltó volt ebből a szempontból a holland hozzászóló, aki azt emelte ki, hogy 24 éves tevékenysége során bebizonyította az esetjog hatékonyságát a tételes joggal szemben.
Az ICTY dicsőségét zengő kórusba csupán néhány disszonáns hang vegyült: így Oroszország képviselőjéé és Kolinda Grabar-Kitarovic horvát államfőé.
Az orosz felszólaló tényeket felsorolva olvasta a bíróság fejére, hogy működése semmilyen szempontból nem volt pozitív, mert megengedhetetlenül átpolitizált és lassú volt, sokkal több figyelmet szentelt a procedurális kérdéseknek, mint az igazság kiderítésének, de főként nem járult hozzá a megbékéléshez az egymás ellen háborút viselt felek között, több fogvatartott halála (két öngyilkosság és Szlobodan Milosevics ismeretlen szertől bekövetkezett szívhalála) pedig felveti a kellő biztonság hiányát is.
A NATO-tagországot képviselő horvát elnök, érthető módon, diplomatikusabb volt. Azt mindenesetre ő is megállapította, hogy országa csak mérsékelten lehet elégedett az ICTY tevékenységével, mert ítéleteinek meghozatalakor fontos történelmi tényeket hagyott figyelmen kívül, nem volt igazán pártatlan, és túllépett azon a feladatkörön, amelyet az alapító megszabott számára: az egyéni felelősség megállapítását a jelenleg hatályos emberi és büntetőjogi normák szigorú tiszteletben tartásával.
Az volt a feladata, szögezte le, hogy igazságot szolgáltasson, nem pedig az, hogy példát statuáljon. Immár post festum szemlélve a bíróság tevékenységét, felmerül a kérdés, vajon tényleg túllépte-e a hatáskörét, avagy a létrehozók mögöttes szándéka mindig is ez a – szépítő kifejezéssel élve – „kiegyensúlyozatlan ítélkezés”, „jogi következetlenség”, vagyis a jog „innovatív” alkalmazásával való kísérletezés volt? A legvalószínűbb válasz az, hogy igen, de eleinte nem látták időszerűnek, hogy ez nyilvánvalóvá váljék.
Azt, hogy az ICTY a megbékélést nem tudta elősegíteni, a jövő majd be fogja bizonyítani. A délszláv háború befejezetlen maradt. Egyelőre nincs egyértelmű győztes, helyette a protektorok osztják az igazságot. Egyes számú szabályuk, úgy tűnik, a felelősség szétterítése.
Ennek megfelelően az ICTY-nak feladata volt bizonyítani, hogy a délszláv háborúban mindegyik fél követett el háborús bűnöket. Ezt a penzumot a bíróság maradéktalanul teljesítette, olyannyira, hogy az ítéletek alapján megállapíthatatlan, valójában ki volt a támadó és ki a megtámadott.
Az e tekintetben legkirívóbb döntések sorát talán a legismertebb horvát tábornok, Ante Gotovina ügyével érdemes kezdeni. Őt és két társát többek között azzal vádolták, hogy bűnszövetkezetben törtek a krajinai szerbek elűzésére a Vihar fedőnevű hadműveletben (1995). Harminchét civil életéért tartották felelősnek a parancsnok jogán, és 24 évet róttak ki rá első fokon. Egy év múlva, másodfokon felmentették, mivel a vádakat nem sikerült bizonyítani.
Felmentették a Szerb Állambiztonsági Szolgálat volt főnökét, Jovica Sztanisicsot és helyettesét, Franko Szimatovicsot is, az indoklás szerint azért, mert ügyüket, vagyis közreműködésüket nem szerb civilek Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából történt elhurcolásában és meggyilkolásában (1991–1995) nem „utalták kimondottan” a Büntető Tanács elé. (Az ő esetükben az ügyészség perújrafelvételt rendelt el, a végső döntés tehát a MICT-re vár.)
Felmentették továbbá Momcsilo Perisics korábbi szerb vezérkari főnököt is, akit hazájában azzal gyanúsítottak, hogy államtitkokat szolgáltatott ki az Egyesült Államoknak. A boszniai horvát katonai vezetők esetében is súlyosbító körülményként merült fel, hogy bűnszövetkezetben törtek a nem horvát lakosság kiűzésére Bosznia-Hercegovina Horvátországhoz csatolni kívánt területéről.
Két krajinai szerb vezető, Milan Babics és Milan Martics perében (2006) a bíróság még szerb részről is megállapította a horvát lakosság elűzésére és Nagy-Szerbia létrehozására irányuló szándékot, és az e célból bűnszövetkezetben végrehajtott etnikai tisztogatást.
A Vojiszlav Seselj ügyében első fokon meghozott ítélet azonban már nemcsak az etnikai tisztogatást, hanem az azt megalapozó nagyszerb politikát is felmentette, a szerb érdekek jogos védelmének tekintve azt.
Flavia Lattanzi, a bíróság olasz tagja annak idején ezt úgy kommentálta, hogy ebben a perben a bírák semmibe vették a nemzetközi humanitárius jognak nemcsak az ICTY felállítása előtti, hanem azóta elfogadott szabályait is.
A most elítélt boszniai horvát tábornokok ügyében a bíróság bizonyítottnak látta a horvát hadsereg közreműködését boszniai katonai műveletekben, ugyanezt a jugoszláv (szerbiai) hadseregről nem tudta kideríteni, holott korábban több tisztjét elítélte horvátországi háborús bűncselekmények miatt.
Utolsó ítéletének további érdekessége, hogy megfeledkezett az 1994-ben, az Egyesült Államok bábáskodásával kötött washingtoni egyezményről, amelyet Alija Izetbegovic bosznia-hercegovinai és Franjo Tudjman horvát elnök írtak alá a két ország hadseregének közös fellépéséről a boszniai Szerb Köztársaság erői ellen.
Ebben egyébként még nyitva volt a horvátlakta területek konföderációjának lehetősége Horvátországgal. Később (1995) a daytoni békeszerződés felülírta ezt, s az új berendezkedés a többnemzetiségű Bosnyák-Horvát Föderáció és az etnikai tisztogatás árán született szerb nemzetállam, a boszniai Szerb Köztársaság lett.
Utóbbinak a határairól érdekes részleteket árult el egy bennfentes, az egykori főügyész, Carla Del Ponte szóvivője, Florence Hartmann.
Nyilvánosságra hozta ugyanis az ennek hátterében meghúzódó nagyhatalmi alkukat: a szerbeknek kedvező amerikai elképzelés kíméletlen megvalósítását, vagyis hogy egy szerb határkiigazítási igény (három ENSZ-védett övezetnek, köztük Srebrenicának a majdani boszniai Szerb Köztársasághoz csatolása) kielégítése érdekében gondolkodás nélkül feláldozták annak a több ezer embernek az életét, akik a srebrenicai védett övezetben kerestek menedéket.
Erre a „korrekcióra” – írta Hartmann a Nyugat szemforgatását leleplező könyvében – Franciaország és Nagy-Britannia szó nélkül ráállt, jóllehet tisztában voltak vele, hogy az a túlnyomórészt muszlim lakosság legalábbis erőszakos áttelepítésével fog járni. Az erre vonatkozó dokumentumokat azonban a bíróság zárolta, és nem használta fel.
Nem úgy, mint az egyik háborús főbűnös, Ratko Mladics feljegyzéseit, amelyek állítólag a felesége lakásán tartott házkutatás alkalmával kerültek elő, s amelyeket a bíróság hitelesnek fogadott el.
Ebből a mintegy 3500 (!) oldalt kitevő anyagból is hiányoznak a srebrenicai vérengzés körüli időszakra vonatkozó részek, de bőven vannak adalékok az 1992 és 1994 közötti időből, a boszniai horvát és szerb hadvezetés találkozóiról (egyet közülük Pécsett tartottak, 1992. október 5-én).
Ezen hangzott el a Praljak elleni fő vádpontot képező kijelentés, miszerint „céljuk a báni Horvátország 1939-es területének helyreállítása, és amíg ez nem sikerül, folytatják a harcot”. A második találkozó Montenegróban volt, az erről készült feljegyzés nyilvánvalóvá teszi, hogy a Bosznia-Hercegovina felosztására vonatkozó terv megvolt mind a két oldalon.
A bizonyítékok egy részét azonban, így a boszniai háború politikai hátterére, illetve Mladicsnak a horvátországi hadműveletekben elkövetett bűntetteire vonatkozót a bíróság a tábornok elleni vádiratban nem vette figyelembe.
Frederik Harhoff dán bíró 56 kollégájához eljuttatott e-mail-üzenetében élesen bírálta a magas rangú horvát és szerb tisztségviselők perében hozott felmentő ítéleteket, és azt sugallta, hogy Amerika és Izrael áll azoknak hátterében. Azért korlátozzák a felelősségre vonhatóságot, hogy saját katonai vezetésüket védelmezzék.
A bíróság elnökét, az amerikai Theodor Meront azzal gyanúsította, hogy nyomást gyakorol a bírákra. Ezt alátámasztotta egy, a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott 2003-as távirat is, amelyben az amerikai nagykövet dicséri Meront, mint az USA kormányának erőfeszítéseit leghatékonyabban támogató bírót.
Hartmannt meghurcolták, Harhoffot 2013-ban felfüggesztették, a WikiLeaksen egyelőre nem tudnak fogást venni. Hogy ez a fajta, a jogot relativizáló és a nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló bíráskodás folytatódjék, arról viszont Meron a MICT-szervezet elnökeként továbbra is gondoskodni fog.
A szerző Balkán-szakértő