Meglehetősen hosszú ideje vita van a versenyképesség fogalma körül. A World Economic Forum, amely már 1979 óta méri az országok versenyképességét, az alábbi módon determinálja a fogalmat: „Intézmények, politikák és tényezők összessége, amelyek meghatározzák egy ország termelékenységének szintjét”. Napjainkra már általánosan ismert az országok teljesítményét számba vevő globális versenyképességi index. Az utóbbit rendszeresen méri a jeles svájci oktatási központ, az IMD, közreadva az országok így számított rangsorát.
A 2017. évi legfrissebb (szeptemberi) jelentés rangsora szerint hazánk a tavalyihoz (63.) képest valamit javított helyzetén, ismét a 2014-es szinten van. Ám így is csupán a 60. helyet foglalja el a vizsgált 137 ország között. A volt szocialista országok közül csak Románia, Horvátország és Szerbia van a rangsorban hátrább, mint Magyarország. A többi, sajnos, megelőz bennünket.
A végső eredmény igen sok tényező figyelembevételével alakul ki. Ezek: a gazdaság teljesítőképessége, a kormányzat hatékonysága, az üzleti élet hatékonysága és az infra-strukturális körülmények alakulása. A rangsornál figyelembe vett több mint háromszáz adat kétharmada konkrét érték, egyharmada kérdőíves felméréseken alapuló becslés. Elég sok bennük a szubjektív elem. A magyar közreműködő partner a Gáspár Pál által alapított ICEG Európai Központ független kutatóintézet.
E mutatók elemzésével igen sokan foglalkoznak. A 2017/18-as jelentés alapján kiemelnék néhány fontos gondolatot a következtetések közül. Elsőként azt nézzük meg, hogy a jelentés készítőinek véleménye szerint mire nem kaphatunk választ ebből az adathalmazból.
Azt, hogy a döntéshozók mivel segíthetik polgárok gazdasági jólétének javítását, igen nehéz megmondani, mert a hangsúlyok országról országra változnak. Keveset mond a versenyképesség a jövőbeni fejleményekről is. Tudjuk, hogy a jövőben egyre több tevékenységet helyettesítenek majd robotok, s így sok munkahely lesz fölösleges. Ez nyilvánvalóan nagy kihívást jelent az oktatási rendszerre, hiszen az igények egyre inkább a képzett munkaerő felé tolódnak majd el.
Itt próbálunk mérni, de a fentiek miatt nagyon kritikusan kell értékelni, hogy mit és hogyan mérünk. S emellett nagyon sok olyan tényező van, ami nincs e mutatókban számításba véve. Nem tudjuk mérni, mennyire átfogó a jólét érzése a társadalom egészére, mennyire terjednek ki mindenkire a számos tényező hatásaként elért eredmények. Nem tudjuk kellően számításba venni az ökológiai hatásokat sem, azt, hogy mennyire vagyunk jó sáfárai a környező világnak. Pedig ez utóbbi minden bizonnyal jelentős szerepet fog játszani az országok jövőbeni gazdasági sikereiben.
Mi az, ami leszűrhető a tíz éve nyomon követett adatokból? Tendencia olvasható ki arra vonatkozóan, hogy az országok hogyan reagáltak a válságra.
A jelentés egyik megállapítása, hogy a globális pénzügyi rendszer továbbra is ki van téve egy újabb krízisnek. A bankok nincsenek jobb helyzetben, mint a válság előtt. A kormányok nincsenek olyan helyzetben, hogy kezelni tudjanak egy újabb válságot, amely azonban a jelentős állami és magáneladósodás miatt minden bizonnyal várható. Az is megállapítható, hogy az annyiszor javasolt munkaerő-flexibilitás nem feltétlenül megoldás a munkanélküliség csökkentésére.
Lehet, hogy segíti azokat, akik indulnak a pályájukon, de azt nem, hogy stabil, megbízható munkahelyre tegyen szert a munkavállaló. Az adatok azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol jobban kombinálják a munkahelyek védelmét és a rugalmasságot, ott határozottabban jobb eredményeket érnek el a versenyképességben, a foglalkoztatásban és az egyenlőtlenségek mérséklésében.
A jelentés bemutatta az országok helyezését a versenyképesség, a szakszervezeti szövetség, a Nemzetközi Szakszervezeti Konföderáció Global Worker’s Right indexe és az úgynevezett GINI-együtthatóval kifejezett jövedelemszóródás rangsora szerint. Az a magától értetődő következtetés adódott, hogy az országok kétharmadánál, ahol magas a jövedelemszórás, ott az átlagos munkás jogainak védelme lényegesen rosszabb, míg abban az országcsoportban, ahol alacsonyabb az egyenlőtlenség szintje, ott a munkások jogvédelme erősebb.
A jelentés azt is kiemeli, hogy az informatikába történt hatalmas beruházások ellenére a termelékenység az országok jelentős részében nem növekedett. Ezt Robert Solow-paradoxonnak nevezik, mivel ő mondta: mindenütt látjuk az informatika korszakát, kivéve a statisztikában… Ezt a különös jelenséget az informatikai beruházások és a nemzeti kibocsátás növekedése közötti ütemkülönbséggel lehet mérni.
Ennek okát keresve arra lehet következtetni, hogy az országok egy része talán túl gyorsan fejlesztette a technológiát – gyorsabban, mint ahogy a felhasználók arra fel voltak készülve. Ez utóbbinak, vagyis a technológiai felkészültségnek a trendje felfelé mutat a világban, de az innováció még gyorsabb ütemben nő. Nagyon valószínű ezért, hogy a felhasználók nem tudják a megfelelő ütemben hasznosítani az eredményeket, ami nyilvánvalóan szakadást jelent majd az alkalmazni tudók és nem tudók között.
Itt ismét jelentkezik az oktatási rendszer hallatlan jelentősége.
A szerző közgazdász, professor emerita